Vajon miért ez a fordulat? – vetem fel a kérdést a fehérváriak portugál szakvezetőjének, aki rövid töprengés után válaszol.
– Roppant egyszerű – nem játszunk elég jól –, ugyanakkor borzasztóan összetett. A csapat gerince például hosszú időre kidőlt a sorból, Juhász Roland a Győr ellen sérült meg, Sándor György a Debrecen ellen, aztán Kovács Istvánnak eltört a kulcscsontja, és ők alkották a csapat hossztengelye mentén a középhátvédból, a védekező és támadó középpályásból álló gerincet. Akik a helyükre kerültek, korántsem tehetségtelen, értéktelen labdarúgók, de mégis, addig erősek voltunk, domináltunk, az első tizenegy fordulóból kilenc meccset megnyertünk, biztosan vezettük a tabellát.
– Úgy, hogy a sérülések zöme már beleesett a győzelmi szériába.
– Ez igaz, és bár nem szeretek a játékvezetőkkel foglalkozni, érthetetlen számomra, hogy például Debrecenben szabályos gólunkat nem adta meg a bíró, az ellenfelünk viszont lesgólt lőtt, így kaptunk ki 2-1-re.
– Aztán Pakson vasárnap három olyan – a Vidinek járó – tizenegyest is látott, amelyet nem fújt be a bíró. Nem sok ez egy kicsit a játékvezetői tévedésekből? Mintha összeesküvés-elmélet szaga volna a dolognak.
– Sajnos ezek tények. A Kaposvár ellen november másodikán is meggyilkolt bennünket a játékvezető. Persze erre nem lehet fogni a rossz szériát, de ez akkor is érthetetlen számomra.
– Már elnézést, az utolsó előtti és az utolsó helyezettről beszélünk. A bajnokesélyes Videotonnak akkor is le kellene győznie őket, ha kilencen játszanak tizenegy ellen.
– Ha a bíró ítéletei kiszámíthatatlanok, ha nem tudja a játékos, hogy mire készüljön fel bizonyos játékhelyzetekben, akkor elbizonytalanodik. Mint ahogy a mi labdarúgóink is. Persze nem kizárólag a bírókat és a sérüléseket okolom a visszaesésünkért, a csapat nem játszik jól. A Pécs ellen, a 18. fordulóban semmiképpen sem érdemeltünk győzelmet, ezt el is mondtam, a paksi mérkőzés azonban más eset. A kimondottan durván futballozó ellenfél csak a 61. percben kapta az első sárgát.
