Függetlenül attól, hogy ki-ki emelkedetten, közömbösen, netán irigykedve tekintett az eseményre, vasárnap este ünnepet ült a magyar labdarúgás, hiszen Budapesten hosszú évtizedek után végre modern, a sportág elitjének elismerését és tetszését is kiváltó aréna épült.
Ám a ferencvárosi stadionavatással egy időben a magyar futball rögvalóságát is volt alkalmunk megtapasztalni. Az NB I vasárnap esti Diósgyőr–Haladás szereposztású mérkőzésén a hajrá percei peregtek, 2–0-ra vezetett a hazai csapat, már minden eldőlt. A DVTK közönsége kiszolgálása végett mégis igyekezett támadást vezetni, s a próbálkozást kis szerencsével siker koronázta. A bal oldali beadás után a labda az egyik vendéghátvéd lábán megpattanva gurult a hálóba. Öngól. A peches játékos úgy igyekezett enyhíteni a bánatán, hogy fölköpött a levegőbe, s talán volt annyi szerencséje, hogy ezt a „fölpasszt” nem kellett megszelídítenie. Alig egy perc múltán az egyik diósgyőri spíler két szombathelyi közül kibújva hozta el a labdát. Az még benne van a játékban, hogy buktatták. Ám ráadásként egy harmadik „vendégművész” sunyiban a földön fekvő sértett arcának pöckölte a „bőrt”, egy társa pedig amúgy Pepe módjára hevenyészett kísérletet tett arra, hogy meg is tapossa a játékost.
Tudom, tudom, a köpés a futball szerves része. Csak azt nem tudom, miért. Bizonyos szint alatt – vagy inkább fölött – ez az inger érthetetlenül nem jelentkezik. De kosár- és kézilabdázót sem láttam ekképpen enyhíteni a feszültségét, pedig eme sportágakban is fogy a levegő, szárad a száj. A csibészség minden csapatsportágban megkönnyíti az érvényesülést, az alattomosság azonban már visszatetsző.
Nehéz lenne pontosan meghatározni, az efféle magatartás miért általános a magyar labdarúgásban, az ehhez hasonló esetekre szokás azt mondani, ilyen a „közeg”. S ez az egész problémakör rákfenéje.
Hamarosan Diósgyőrön is új arénát húznak fel, ahová a családokat, az „igényes” szurkolókat is várják. Úgy általában az egész stadionépítési lázat úgy is érdemes diagnosztizálni, hogy a futball vezetői állami segítséggel ama bizonyos közeget igyekeznek megreformálni. Ha a mellékhelyiség tiszta és illatos, szégyen összevizelni, ha a lelátón jó a hangulat, nem csak a frusztrált tömegek szórakozása lesz a meccsre járás, s a lélekemelő atmoszféra talán a játékosokat is javuló teljesítményre sarkallja.
Kicsit Münchhausen bárót idéző kísérlet, de aligha van más út. Mégse kenjük szét a felelősséget, elsősorban a játékosok vállát nyomja a teher, hogy élvezhető-e a foci. Ha csak a tetoválások egy főre jutó négyzetméterében, a sztárfodrászokat dicsérő hajkoronák változatosságában, az y-generációs bermudaviseletben és a köpések hegyességében, úgy általában a külsőségekben vesszük fel a versenyt a legjobbakkal, akkor vereségre vagyunk ítélve. A futballstadion nem operaház, de a pályára lépésnek itt is vannak morális alapfeltételei.
Kis változással sokat lehet nyerni. Ám ha a közeg továbbra is lehúz, ahelyett, hogy felemelne, minden jó szándék hiábavaló. Modern arénáink könnyen kísértetkastélyokká válnak, ahová az egyszeri ember rettegve teszi be a lábát.
