Szilágyi Áron: Keveset tudtam az emberi lélekről

A kétszeres egyéni olimpiai bajnok magyar kardvívóval matematikáról és pszichológiáról is beszélgettünk.

– Velük szoros a viszony?
– Inkább csak azokkal, akik megmaradtak a vívásban. Nekem első szövetségi kapitányom volt Nébald György, akitől rengeteget tanultam. Nem volt edző, így nem edzői szemmel próbált formálni engem, hanem versenyzőivel, ami nekem nagyon sokat jelentett. Annak is mindig örülök, ha beszélgethetek picit a nagy öregekkel, például Horváth Zoltánnal, aki lassan nyolcvan, de 1960-ban, a római olimpián még Ali bácsival nyert csapatban bajnoki címet. Vele társalogni önmagában élmény. A Szöulban 1988-ban aranyat szerző csapatból sokan máig edzőként dolgoznak, Szabó Bence például nálunk, a Vasasban, és Bujdosó Imre és Csongrádi László is edző, csak külföldön. Ettől függetlenül van kapcsolatunk velük is.

– Mennyire más csapatban játszani, mint egyéniben küzdeni?
– A mi sportágunk nagyon érdekes, mert a fontosabb versenyeket általában úgy rendezik, hogy az egyik napon az egyéni versenyek zajlanak, utána néhány napon belül jön a csapatviadal. Sokszor fordul elő, hogy egy héten belül válunk ellenfelekből egymásért küzdő csapatársakká. Vannak, akik ezt a helyzetet nehezen dolgozzák fel, de versenytapasztalattal és rutinnal át lehet lendülni a sérelmeken, amelyek egy egyéni verseny után esetleg megmaradnak. Nekem mindig fontos volt a csapat, ami érthető, hiszen tizenhét éves voltam, amikor bekerültem a nagy öregek közé: Nemcsik Zsolt tizenhárom évvel volt idősebb nálam, Decsi Tamás nyolccal. Aztán Szentpéterváron megnyertük a világbajnokságot, nekem pedig az volt az első első igazán kiugró sikerem – és azóta csapatban gondolkodom. Nagyon örülök annak, hogy érmeket csapatban is mindig csipegetünk.

– Van a társak között konkurenciaharc?
– Inkább egészséges hierarchiának nevezném, hiszen mindig lehet látni, ki a legeredményesebb versenyző, ki a rangidős. Ez a kettő lehet teljesen más személy. Most például Decsi Tomi a rangidős, de aktuálisan én vagyok a legeredményesebb. A rangidős szava mindig meghatározó a csapatban, sok mindenben döntő lehet. Például hogy egy világkupaversenyen hova menjünk vacsorázni. De akár abban is, amibe az edző enged nekünk beleszólást: hogy milyen legyen a csapatösszetétel.

– Magánemberként mennyire fontos önnek a rend?
– Szeretem, ha tudom, mi a dolgom, mikor mit csinálok, ha van rendszer az életemben – ami nem mindig jön össze. Ugyanakkor nem őrülök meg attól, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretném, vagy ha gyorsan kell alkalmazkodnom. Szerintem fontos, hogy ne katatón módon éljük az életünket, tudjunk kimozdulni.

– A vívásnál nagyon fontos a hagyomány, a visszatekintés. A való életben mennyire figyel az ilyesmire?
– Mindig szeretek utánajárni annak, hol élünk, milyen történetük van az egyes helyeknek, mik zajlottak a múltban, hogyan jutottunk el odáig, ahol most vagyunk. Viszont a történelmen belül inkább azok az érdekességek kötnek le, amelyeket a tankönyvekből nem lehet tudni, de kis utánajárással ki lehet deríteni. Szeretek olyan önéletrajzi könyveket is olvasni, amelyekből sok apróság kiderül. Elég széles a merítésem, nagyon szerettem Andre Agassi könyvét, Mick Jagger és Terence Hill kötete is nagyon érdekelt. Mostanában sok pszichológiai témájú könyvet olvasok, ami nem annyira meglepő, hiszen pszichológia szakra is járok.

– A pszichológia honnan jött, főleg hogy a Fazekas Mihály gimnáziumba járt, és matematikából ért el komoly eredményeket?
– A matekot mindig szerettem, lenyűgözött a logika és a racionalitás, amelyet felfedezhettem benne. Az érettségi után először a műszaki egyetemre felvételiztem, ám ott hamar kiderült, hogy nem leszek mérnök, mert nem nekem való. Ezzel párhuzamosan egyre jobban érdekeltek a humán tárgyak, így jött az ELTE-n a nemzetközi kapcsolatok szak, majd a Károlin a pszichológia. Mindkettő jó választásnak bizonyult. Már csak a szakdolgozatok vannak hátra, aztán szeretném a mesterképzést is elvégezni, pszichológiából mindenképpen.

– Mikor kezdte el érdekelni ez a terület?
– 2011–12 táján kezdett foglalkoztatni. Talán azért ilyen későn, mert távolról indultam. Keveset tudtam az emberi lélekről, de érdekelt, mit miért csinálunk, hogyan befolyásolnak bennünket a gondolataink, az érzéseink. Ezekre úgy kaptam meg a választ, hogy jelentkeztem a pszichológia szakra. Aztán rájöttem, hogy mint szakma is érdekelhet.

– El tudja magát képzelni pszichológusként?
– Abszolút. Minden érdekel, még el sem döntöttem, hogy mire specializálódjak. Tetszik a sportpszichológia, amely a tanácsadó pszichológiához hasonlít, egy alkalmazott területe, de ugyanígy vagyok a klinikummal. Tehát foglalkoznék betegekkel is. Kíváncsi vagyok a felnőttekre, a gyerekekre, a serdülőkre. Még azt sem tudom, melyik korosztály felé induljak. Egyedül azt tudom, hogy a pszichológia emberi vonala érdekel. Nem reklámokat akarok tervezni, nem is cégek hr-koncepcióját akarom összeállítani.

– Edzőként szeretne dolgozni?
– Az a gondolat mindenképpen foglalkoztat, hogy a következő nemzedéknek miként adhatom át azt a tudást, amelyet megszereztem. De nem tudom, hogy erre milyen formában kerül majd sor. Edzőként nehezem tudom magam elképzelni. Abban biztos vagyok, hogy valamilyen formában segíteni fogom az utánam jövőket.

– Olyan középiskolába járt, amelyet az ország legjobbjaként jegyeznek. Hogy látja, mennyire számít, hogy egy gyerek honnan indul?
– A Fazekasra azoknak a gyerekeknek van szükségük, akik átlagos iskolában unatkoznak. Nekem is sok olyan osztálytársam volt, aki élt-halt a matekfeladatokért, viszont ha az órákon olyasmit hallott, amit már tudott, nem lehetett vele bírni. Nálunk tudtak velük foglalkozni. Én úgy keveredtem oda, hogy nagyon szerettem a matematikát, tehetségesnek bizonyultam, felvettek. Aztán másfelé vitt az élet. Illetve másképp fogalmazok: amikor tizennégy-tizenöt évesen döntés elé kerültem, a sportot választottam, nem a matekot. De a Fazekasra mindig örömmel gondolok vissza, annak ellenére hogy a tizedik osztálytól, tehát tizenhat éves koromtól magántanuló voltam.

– A közösségből kiszorult, vagy azért megmaradt a kapcsolat?
– A napi bejárást nem tudtam megoldani. Sajnos kimaradtam az olyan közös élményekből, mint az osztálykirándulások vagy az érettségi bankett. Picit hiányzik ez az életemből, de volt más dolgom bőven, lekötött a vívás.

– A párját is annak köszönhetően ismerte meg.
– Igen, Betti is vívott, bár elég későn kezdte: tizenöt-tizenhat évesen. Nagyon szerette, de csak négy évig maradt a páston. Az esküvőnk jövő augusztusban lesz, már most tervezgetjük. A következő évünk erről fog szólni. Ő is sokat dolgozik, közgazdász, sikeres abban, amit végez. Egyelőre mindketten próbáljuk építeni a magunk karrierjét, a kevés szabadidőnket pedig megpróbáljuk a lehető leghatékonyabban egymásra fordítani.

– A családjára van ideje?
– A szűk családdal, tehát a szüleimmel, a húgommal és a bátyámmal mindig megpróbálok heti rendszerességgel találkozni, a tágabb rokonsággal már nehezebb a helyzet. De azért igyekszem legalább az ünnepek alkalmával beszélgetni velük is.

– Most mi a legfőbb célja?
– Nagyon várom a következő szezont. Lesz jövőre Európa- és világbajnokság is, remélem, sikerül megfelelően felkészülni. A hosszú távú terv természetesen a tokiói olimpia, ott is szeretnék jól szerepelni. Leginkább az mozgat, hogy megtudjam, mi lehet ennek a teteje, mit tudok még magamból kihozni. Fejlődhetek technikailag, fizikálisan, mentálisan is. Minden területen szeretnék előrelépni.