Dalnokinak is megbocsátott

Kevés labdarúgót – akár kortársat, akár utódot – mértek Albert Flóriánhoz. Branikovits László a kivételezettek egyike. A Ferencváros VVK- és KEK-, valamint olimpiai ezüstérmes, idén a hetvenedik évét betöltő egykori klasszisa ugyanolyan, mint egykoron a sikerei csúcsán: elegáns, halk szavú s persze empatikus; noha nem kerülték el az élet viharai, nemcsak a jelennel, a múlttal is békében él.

A televízó képernyője előtt szurkol a Ferencvárosnak Fotó: Katona Vanda

– Később sem találkoztak?

– Nem, pedig lett volna rá lehetőség – Magyarországon is. Megtudtam, hogy a kilencvenes évek elején az egyre jobban elmérgesedő dél-afrikai viszonyok miatt hazaköltözött, Szombathelyen élt betegen egy idősek otthonában. Ám mert ő nem keresett engem, nem éreztem felhatalmazva magam arra, hogy kutassak utána. Aztán már csak a halálhíréről értesültem. Apai nagymamám nevelt fel minket, akit édesanyámként szerettem, sőt talán még annál is jobban, miatta szóba sem jöhetett, hogy elhagyjam az országot.

– A karrierjét mégis egy disszidálás hozta egyenesbe. Varga Zoltáné.

– Igen, az élet megoldotta ezt a kérdést, amelyet persze akkoriban én nem éreztem annyira élesnek. Beláttam, hogy a legendás Szőke–Varga–Albert–Rákosi–Fenyvesi csatársorba nem férek be.

– Más poszt fel sem merülhetett?

– Nem, sőt még a szélső sem, nemhogy a fedezet, csak a belső három poszt jöhetett számításba. Zolit én is csodáltam. Még serdülőként ámulva hallgattuk azokat a történeteket, miszerint a Caligaris tornára, amelyet ifjúsági csapatoknak rendeztek, s amelyre a Ferencváros is rendre hivatalos volt, az olasz edzők, Hellenio Herrerával az élen, Zoli kedvéért zarándokoltak el. Zolinak köszönhetem a liverpooli gólomat is 1968-ban. Géczi, Mátrai és Albert nélkül nem sok esélyt adtak nekünk. Máig emlékszem, amikor megláttam az angolok hatos játékosát, egy százkilencven centi magas, kigyúrt játékost, s arra gondoltam, hogy vele kell majd harcolnom a havas pályán, kicsit megrémültem. Zoli a kezdés előtt így szólt hozzám: „Nyugi, kicsi, csak arra figyelj, hogy ugorj ki a leshatáron, majd jön a labda.” S jött is, abból rúgtam a gólt. Centerként még egy ilyen képességű játékossal volt alkalmam együtt futballozni, Kocsis Lajossal. A románok elleni meccsen szólnunk sem kellett egymáshoz, sőt még csak rá se néztem, amikor beindultam. Csupán arra gondoltam, ha most nem jön az indítás, akkor a következő lépés után már lesen leszek, majd arra, most kellene átvennem, hogy helyzetbe kerüljek. S a labda egyszer csak ott volt előttem. De nagy kár érte, micsoda labdarúgó volt!

– Fájlalja, hogy a válogatottban csak hatszor jutott szóhoz?

– Fájlalhatnám, de nincs értelme. A hetvenes évek elejét, amikor a csúcson voltam, a szuper Dózsa uralta, a válogatottban is. Göröcsöt vagy Benét kellett volna kiszorítanom… S így is olimpiai ezüstérmes lettem. Véletlenül sem szeretnék panaszkodni, mert a Fradival csodálatos élményekben volt részem. Érdekes, a nemzetközi meccseken nekem még jobban ment a góllövés, mint a bajnokikon, a Fenerbahcénak pél­dául hármat rúgtam, már nem fért el a nevem az eredményjelzőn… A legnagyobb hatással talán a Zseljeznicsar elleni idegenbeli siker volt rám, ahol a tizenegyespárbaj úgy kezdődött, hogy a hazai kapus hatalmasat vetődött, Novák Dezső pedig az ellenkező oldalra gurította a labdát, amely éppen átvánszorgott a gólvonalon. A kapus, ha azonnal felpattan, talán el is érhette volna a labdát, de leblokkolt a meglepetéstől. Lélektanilag ezzel el is dőlt a meccs.

– Muszáj szóba hozni, hogy csakúgy, mint több kortársáé, az ön pályafutása is idő előtt, csupán huszonhét évesen lényegében véget ért a Ferencvárosban. Miként élte meg?

– Őrültség volt, ami akkor a Fradinál ment. Nem mondom, Dalnoki Jenő tényleg tehetséges korosztályt nevelt fel, de egyszerre tíz fiatalt képtelenség feltenni a felnőttek közé. Már a KEK-döntővel végződött, 1974–75-ös idényben is keveset játszottam, ’75 őszén pedig alig. Miért tagadnám, fontolgattam, hogy eligazolok. Erre decemberben a szakosztály-értekezleten ölelgettek, hogy te fradista vagy, itt a helyed, számítunk rád, nem mehetsz sehová. Tavasszal mégsem változott semmi sem. Nyáron aztán az átigazolási időszak utolsó napján táviratot kaptam Harót Jánostól, az FTC elnökétől, hogy menjek be az Üllői úti székházba. Harót mellett ott ült egy másik ember, akit nem ismertem. Kiderült, hogy a Csepel elnöke. Harót közölte velem, holnaptól a Csepel játékosa vagyok.

– Innen már ismert a történet, a Fradi elcserélte önt a stadion világítására, amit a Csepel biztosított.

– Igen, persze én ebbe nem akartam beletörődni, hiszen hívott a Győr is. Rohantam az MLSZ-be, a Népköztársaság útjára, Kutas Istvánhoz, a futball akkori teljhatalmú urához, aki azt mondta, vagy Csepelen futballozom a jövőben, vagy sehol…

A televízó képernyője előtt szurkol a Ferencvárosnak
Fotó: Katona Vanda

– Meg tudott bocsátani a száműzetésért?

– Még Dalnoki Jenőnek is. Úgy tíz év múltán egy banketten odajött hozzám, és exkuzálta magát. Jenő kemény, sőt konok, messze nem hibátlan ember volt, de élt-halt a Fradiért, a tévedéseit is hit és meggyőződés vezérelte.

– Hogyan lett közgazdász?

– Megpróbálkoztam az edzőséggel, de két nyarat is a TF-n kellett volna töltenem, s ennél fontosabb volt a családom. Még játékosként elvégeztem az egyetemet, s elhelyezkedtem a szakmámban. A borsodi Kenézlő Dózsa TSZ melléküzemága épületüzemeltetésre szakosodott. Ezt csináltam évtizedeken át, a rendszerváltás után persze már céges formában. Én irányítottam például a Mezőgazdasági Miniszté­rium épületét is.

– S mint hírlik, a szabadidejében ultizott. Még ma is?

– Sajnos már nem. Sándor Csikar társaságát örököltem meg, de mára sajnos elfogytunk. Helyette óvom az egészségemet, kerékpározom és tornázom, vízben és szárazon egyaránt.

– S jár a Fradi meccseire?

– Hogy is mondjam… Talán járnék. De még a pályaavatóra sem kaptam meghívót. Ahhoz a rendszerhez pedig öregnek érzem magam, hogy hétfőnként regisztráljak, keressem a megfelelő embert, s pénteken átvehetem a belépőt. A tévében azonban természetesen minden mérkőzést megnézek. A Bosman-szabályt kárhoztatom, nekem sok a külföldi a csapatban, de ettől a Fradi az Fradi, szurkolok a csapatnak.

– A régi csapattársakkal tartja a kapcsolatot?

– Természetesen, de sajnos egyre kevesebben vagyunk. El is szoktam gondolkozni azon, húsz év múlva, amikor már mi sem leszünk, vajon ki jelenti majd a Ferencvárost.