Első Péter, Zala büszkesége

Zalaegerszegi legenda, Péter Zoltán az első futballista a megyéből, aki bemutatkozott a magyar válogatottban. Sőt a mai napig ő az egyetlen Zalai, aki szerepelt világbajnokságon. A korábbi kiváló balhátvéd visszavonultan él, nem panaszkodik, az édesanyja elvesztése után keletkezett hatalmas űrt a baráti társaságával igyekszik betölteni.

A megyéjéből ő volt az első válogatott futballista Forrás: Nemzeti Sport

– Zavarom?

– Nem, semmi gond, tudunk beszélni. Éppen dartsot nézek, előtte a pólócsapatot láttam a vb-n, a női után a férficsapat is nagyon felidegesített. Szerencsétlenek voltak, rosszul játszottak. Pedig kiharcolhatták volna az olim­piai részvételt. Ej, de kár! Na mindegy, majd legközelebb.

– Nem csak futballt néz a tévében?

– Minden sportot szeretek, kivéve a műkorcsolyát, azt nem nekem találták ki. A tenisz is lázba hoz, sőt még az amerikai futballt is megkedveltem, miután átrágtam magam a többoldalas szabálykönyvön. Most már legalább értem, hogy mit és miért csinálnak. Tíz sportadóm van itthon, általában azokat nézem. Itthon vagyok egyedül, teszek-veszek.

– Elvált?

– Már vagy nyolc éve. Az exem fodrásznő, jóban vagyunk, a mai napig ő vágja a hajam, az első feleségem pedig az orvosom mellett asszisztens. Sokat találkozunk, legalább van protekcióm… Most van párom, nem élünk együtt, általában hétvégente találkozunk. Tudja, mit: én már senkivel sem fogok összeköltözni! Tudok főzni, vasalni, takarítani, ennyi éppen elég. 2003 óta rokkantnyugdíjas vagyok, van csípőprotézisem, asztmám, és túléltem egy infarktust. De nem szoktam panaszkodni.

– Milyen a kapcsolata a fiával?

– A ZTE utánpótlásánál dolgozik, technikai vezető, jóban vagyunk.

– Csak azért kérdezem, mert érdekel, hogy megbarátkozott-e már a Péter Péter névvel?

– Már rég. Először az Armandban gondolkoztunk, de az anyós közbeszólt, hogy ne merjünk neki hülye nevet adni. Aztán megegyeztem az asszonnyal: ha lány lesz, ő adja a nevet, ha pedig fiú, akkor én. Fiú lett, és legalább nem jár úgy, mint én, amikor Ausztriában légiós­kodtam: egyszer Herr Péternek szólítottak, másszor meg Herr Zoltán voltam.

– Biztos hívták a nagy csapatok, miért nem költözött fel a fővárosba?

– Való igaz, többen is hívtak, Újpesten lakást is néztem. De hívtak vidékről is, a Győr és a Vidi is érdeklődött. Húszéves voltam, amikor az édesapám meghalt, 1984-ben pedig a bátyámat vesztettem el balesetben, és az anyukámat nem akartam magára hagyni. Éreztem, hogy szüksége van rám. Szegényt február­ban temettük el, az utolsó hónapokban én ápoltam. Ő zalaistvándi, falusi asszony volt, nem akart onnan eljönni, én meg nem akartam őt otthagyni. Amikor Ausztriában légióskodtam, akkor is naponta hazajártam. Pedig ha felkerülök Pestre húszévesen, lehet, hogy most százszoros válogatott vagyok. De ez már sosem derül ki, és még egyszer mondom, nem szoktam panaszkodni. Túltettem magam a dolgon.

– És azt is könnyen fogadta, hogy soha nem lett a ZTE edzője? Garamvölgyi Lajos és Mihalecz István mellett másodedzőként dolgozott Zalaegerszegen. Miért nem jutott előbbre? Hogyan jöttek a képbe a női csapatok?

– Ennek több oka van. Amikor a ZTE utánpótlásában dolgoztam, felháborított, hogy a protekciós gyerekekből kellett kialakítani a szűk keretet, és nem vették figyelembe a véleményemet. Ehhez nem adhattam a nevemet. Ilyen alapon a fiamból is lehetett volna NB I-es labdarúgó, de nem akartam, hogy csak miattam legyen futballista. Ez több mint tíz éve történt. Utána megfűztek, hogy menjek el Szentgotthárdra dolgozni, majd a női csapatnál kötöttem ki. Jól is szerepeltünk, még a Fradit is megelőztük a bajnokságban. Pedig amikor felkértek, húztam a számat. Nőkkel futballt, istenem, a nőkkel…? Az első fél évben sok fekvőtámaszt csináltak a lányok, csak kapkodtam a fejem, amikor kicsúszott a szájukon a b betűs szó. De aztán megtanultak szebben beszélni. Később az MLSZ megkeresett, ennek köszönhetően ma már mérkőzésellenőr vagyok, nem akartam elszakadni a futballtól. Csányi elnök úr kifejezett kérése volt, hogy korábbi labdarúgók vállaljanak szerepet a sportágban, lehetőleg olyanok, akiknek van rálátásuk a futballra. Nagyon szeretem ezt a munkát.

A megyéjéből ő volt az első válogatott futballista
Fotó: Nemzeti Sport

– Ön az egyetlen Zala megyei labdarúgó, aki játszhatott világbajnokságon. Megbecsülik a szűkebb pátriájában?

– Ezt nem mondanám. De elfogadtam, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Mindig az átlagemberekkel barátkoztam, nem kerestem a felsőbb körök társaságát. Én vagyok az első Zala megyei válogatott futballista, és erre nagyon büszke vagyok. Történelmet írtam. Ha végigmegyek az utcán, megismernek az emberek, kérdezgetnek, azért ez sok mindenért kárpótol.

– A legtöbb szurkolónak a németek elleni győztes gólja ugrik be a neve hallatán. Gyakran megnézi az 1985-ös hamburgi gólját?

– Nem vagyok önimádó! Néha emlékeztetnek arra a meccsre, és a lengyeleknek lőtt szabadrúgásgólomról is megvan a felvétel a YouTube-on, hála az MLSZ-nek, ezek felkerültek az internetre.

– Elengedte már a ’86-os mexikói kudarcot?

– El. Harminchárom év után nehéz újat mondani. Nagy esélyünk volt. Tiszteltem és szerettem Mezey Gyurit (az akkori kapitányt – a szerk.), de ő hibázott. Nem kellett volna erőltetni az erőnléti alapozást, a kajaprogram, a tészta sem vált be. Ha minden gyerek egyes dolgozatot ír az iskolában, akkor nem biztos, hogy csak a gyerek a hibás. A szovjetek elleni meccsen mindenki átlag alatt teljesített, nem bírtunk futni. Mezey Gyuri egyszer elismerte a felelősségét, emlékszem, talán a Duna TV-n láttam a felvételt. Na, de mindegy is, az élet megy tovább: többen megbotránkoztak, amikor egyszer azt nyilatkoztam, hogy kapjunk ki megint 6-0-ra, mert az azt jelenti, hogy legalább megint kijutottunk egy világbajnokságra.

– Tartja a kapcsolatot a régi csapattársaival?

– Czigány Csaba viszi a helyi teniszklubot Egerszegen, hetente egyszer-kétszer elsörözgetünk Galántai Tibivel, Sipos Sanyival, aki Ausztriában dolgozik – de jó kis középpályás volt. Beszélgetünk, a többiek ultiznak. Néha jólesik egy kis kikapcsolódás, és ugye régóta tudjuk, hogy a kulisszatitkok mindig a zöld asztalnál derülnek ki. Anyukám halála után keletkezett egy űr az életemben, újra fel kell építeni az életemet, és ebben sokat segíthetnek a régi barátok, játékostársak.

– Úgy hallottam, még a mai napig főz pálinkát. Meg tudja erősíteni?

– Szép történet. Ausztriában játszottam a pályafutásom vége felé. Az egyik nyári felkészülés során engem is elvittek edzőtáborba, pedig sérült voltam, mindenki azt javasolta, hogy bontsam fel a szerződésemet, mert nem volt alkalmas a lábam a profi futballra. Befejeztem a pályafutásomat, egy haverom hívott a nagylengyeli pálinkafőzdébe: nem volt mese, gyakran reggel hattól éjfélig dolgoztunk. Két évet húztam le ott, de egy kortyot sem ittam. Tizennégy éves korom óta nem ittam pálinkát, akkor egy idős bácsi megitatott, alkoholmérgezést kaptam, azóta nincs gusztusom hozzá.

– Egerszegi barátai szerint remekül főz. Ez kikapcsolja?

– Mindig elkészítem azt, amit mondanak, még a lekváros buktát is kelt tésztából. Legutóbb megdicsért a szomszédasszony, ha meg valami nem megy, akkor utánaolvasok a receptkönyvben. Az ételek közül a zúzapörkölt a kedvencem, a halon kívül mindent megeszek. Szabadidőmben horgászok, és még szákot sem használok, azonnal visszadobom őket a vízbe.

– Édesanyja elvesztését leszámítva nyugodt, elégedett embernek tűnik. Van olyan történet, amely ki tudja hozni a sodrából?

– Erről általában nem beszélek, de most kivételt teszek. Kicsit fáj, hogy az 1976-os ifjúsági labdarúgótornán második helyezett magyar válogatottat teljesen elfelejtették. Ma már kevesen emlékeznek ránk, pedig majdnem minden évben szóba jön az 1984-es ifi Eb-döntő, amikor a Bicskei-csapat tizenegyesekkel legyőzte a moszkvai döntőben a Szovjetunió válogatottját. Ez teljesen rendben is van, de a mi csapatunkat valahogy mindenki elfelejtette. Rákosi Gyula bácsi volt az edzőnk, Gyimesi Laci és Csepregi András is befutott ebből a brigádból meg én is.