Jogilag – talán még sportszakmailag is – valóban „tiszta” a dolog, de a pedagógiai, morális szempontokról sem illik megfeledkezni. Bár roppant eredményes, mégis belterjes, családias sportág – hadd fogalmazzak így – a miénk. Nehezen hihető, hogy a Takács Tamara környezetében lévők és hát a sportág prominensei a kínos bejelentés előtt ne gyanakodtak volna. Hadd ne elemezzem a huszonkét éves kajakos pályafutását, eredményeinek, formájának, testalkatának változását; maradjunk annyiban, akadtak árulkodó jelek. De persze most – mint eme szerepkörben minden elődje – ő is tagad. Mivel jogilag nem zárult le az ügy, egyelőre csak annyit állíthatunk, hogy tiltott teljesítményfokozó szert – az ő esetében hivatalosan „nem meghatározott doppingszert” – mutattak ki a mintájából. A jogi procedúra során az a tét, Takács Tamarának sikerül-e bizonyítania, hogy az anyag tudta nélkül került a szervezetébe, ami meghatározza majd a büntetési tételt.
A lényeg – és ezt a versenyző sem cáfolhatja –, a doppingszer, a hatóanyag bejutott a szervezetébe. Mégsem akadt senki, aki figyelmeztette volna. S akik hallgattak, azok most abban érdekeltek, hogy a nyomokat minél gyorsabban tüntessék el, s ahogy a szlogen is mondja, folytatódjon a „sikersztori”. A sikersztori, amely egyre inkább csak a miénk. Szomorú beleolvasni a hírhez külföldön fűzött kommentekbe, amelyeket így foglalhatunk össze: hát persze, már megint a magyarok… Arról nem is szólva, volt már példa arra a sportágban, hogy egy nemzetet – vagy legalábbis annak egyik szakágát – kizárták az olimpiáról.
Tiszta vizet kellene önteni a pohárba, amíg nem késő.
