Már megint…

A jogi procedúra során az a tét, Takács Tamara világ- és Európa-bajnok kajakosnak sikerül-e bizonyítania, hogy a doppingszer tudta nélkül került a szervezetébe.

Nem hencegésképpen: még aznap megtudtam, hogy Takács Tamara a szóban forgó kajakos, amikor a Magyar Kajak-kenu Szövetség (MKKSZ) március 22-én közleményben tudatta, hogy a Magyar Antidopping Csoport (MACS) vizsgálatán fennakadt egy versenyző. Az „illetőt” – nyilván bagatellizálandó az ügyet – akkor így jellemezték: „A versenyző nem volt tagja a felnőtt olimpiai keretnek.” Hát… Végtére „csak” (olimpiai számban!) világ- és Európa-bajnok kajakos „esett áldozatul”.

Mégsem éreztem késztetést, hogy virágnyelven – fiatal, a nemzetközi mezőnybe 2017-ben berobbant, ugyanabban az évben a magyar bajnokságon soha nem látott bravúrként győzelmet győzelemre halmozó, egész pontosan kilenc aranyérmet szerzett kajakosról van szó, aki a nagynevű, sőt legendás edzőnővel is dolgozott együtt – körbeírjam, pontosan kiről is van szó. Belefáradtam, még ha ez kicsit szerénytelenül is hangzik.

Még Rio előtt Dudás Miklós és Dombvári Bence, aztán az „atipikus sztori”, Horváth Bence és Szomolányi Máté kizárása az olimpiai csapatból, majd Horváth Bence immár igazolt lebukása, aztán Mozgi Milán (s még csak nem is az ő története az igazi dráma, hanem a társáé –, aki akarja, tudja, mire gondolok) és most Takács Tamara; a kokain használatán kapott „példaképekről” már nem is szólva.

Több cikket írtam arról, hogy a sok ügyet már csak bűvészkedéssel lehet elszigetelt esetekként kezelni, a magyar kajak-kenuban – amely persze évtizedekkel ezelőtt sem volt makulátlanul tiszta – mintha elhatalmasodott volna az a nézet, miszerint koksz nélkül úgysem lehet érvényesülni. Pedig lehet, ahogy erre is példák sokaságát hozhatnám fel – nem teszem, mert e szövegkörnyezetben az igazi bajnokokra nézve kínos volna –, csak éppen koksszal egyszerűbb és persze biztosabb a siker.

A kajak-kenu szövetség vezetői rendre azzal érvelnek, hogy a rokon sportágak közül az MKKSZ-nek a legszigorúbb a doppingszabályzata, az MKKSZ költ a legtöbbet (évente 25 millió forintot) doppingellenőrzésre, lám, Takács Tamarát is az MKKSZ megrendelésére végzett vizsgálattal buktatta le a MACS. Ez mind igaz és dicséretes. Hát mi egyebet tehetnének még, mit kellene még tenniük? (Tényleg csak zárójelben: amúgy tettek is; finoman, de félreérthetetlenül a tudomásomra hozták, ugyan „álljak már le”.)

Jogilag – talán még sportszakmailag is – valóban „tiszta” a dolog, de a pedagógiai, morális szempontokról sem illik megfeledkezni. Bár roppant eredményes, mégis belterjes, családias sportág – hadd fogalmazzak így – a miénk. Nehezen hihető, hogy a Takács Tamara környezetében lévők és hát a sportág prominensei a kínos bejelentés előtt ne gyanakodtak volna. Hadd ne elemezzem a huszonkét éves kajakos pályafutását, eredményeinek, formájának, testalkatának változását; maradjunk annyiban, akadtak árulkodó jelek. De persze most – mint eme szerepkörben minden elődje – ő is tagad. Mivel jogilag nem zárult le az ügy, egyelőre csak annyit állíthatunk, hogy tiltott teljesítményfokozó szert – az ő esetében hivatalosan „nem meghatározott doppingszert” – mutattak ki a mintájából. A jogi procedúra során az a tét, Takács Tamarának sikerül-e bizonyítania, hogy az anyag tudta nélkül került a szervezetébe, ami meghatározza majd a büntetési tételt.

A lényeg – és ezt a versenyző sem cáfolhatja –, a doppingszer, a hatóanyag bejutott a szervezetébe. Mégsem akadt senki, aki figyelmeztette volna. S akik hallgattak, azok most abban érdekeltek, hogy a nyomokat minél gyorsabban tüntessék el, s ahogy a szlogen is mondja, folytatódjon a „sikersztori”. A sikersztori, amely egyre inkább csak a miénk. Szomorú beleolvasni a hírhez külföldön fűzött kommentekbe, amelyeket így foglalhatunk össze: hát persze, már megint a magyarok… Arról nem is szólva, volt már példa arra a sportágban, hogy egy nemzetet – vagy legalábbis annak egyik szakágát – kizárták az olimpiáról.

Tiszta vizet kellene önteni a pohárba, amíg nem késő.