„Nigériának technikailag képzettebb és dinamikusabb játékosai vannak, de a labdarúgás nem egyéni sportág. Amíg a csapatszerkezet jól működött, addig ellensúlyoztuk a nagyobb tudást, de a végére elfáradtunk” – a lényeget tekintve így értékelte csapata, az U17-es magyar labdarúgó-válogatott vereségét a Brazíliában zajló világbajnokságon Preisinger Sándor vezetőedző. Amit egyrészt úgy értelmezhetünk, lám, milyen derék fiatal futballistáink vannak, hetvennyolc percen át – Nigéria a 79. percben egyenlített, majd további két gólt szerezve 4-2-re nyert – szervezettséggel ellensúlyozták a nagyobb tudást.
Másrészt viszont Preisinger Sándor mintha szembemenne az általános elvekkel. A szakemberek ugyanis azt szajkózzák, korosztályos szinten nem a csapatépítésen, hanem az egyéni képességek fejlesztésén van a hangsúly, többet ér, ha egy-egy korosztályból kikerül két-három olyan tehetség, aki majd felnőttszinten is válogatottságig viheti, mint ha közepes képességű fiatalokból gyúrnak jó csapatot. Ez nyilván így igaz, hiszen hosszú távon az dönt, kinek vannak jobb játékosai – sőt a legjobb szándék ellenére többnyire egyetlen meccsen is, miként arról a Nigéria elleni találkozó is árulkodik –, mégse bélyegezzük Preisinger Sándor munkáját hiábavalónak, hát még fölöslegesnek.
A labdarúgás ugyanis nem pusztán gladiátorok, hanem egyben jellemek küzdelme is, a közösség iránti felelősséget nem lehet elég korán a gyerekekbe plántálni. Az U17-es magyar játékosok kibontakozását, karrierépítését biztosan nem az a durván másfél hónap hátráltatja, amit a felkészüléssel együtt a világbajnoki szereplésre szánnak. Aztán képességéhez mérten úgy is ki-ki megtalálja a maga helyét a globális futballüzletben. Helyesebben megtalálják helyettük a menedzsereik. Életre szóló élménnyel azonban a fiúk csakis együtt gazdagodhatnak. Persze csak akkor, ha a folytatásban is csapatként küzdenek érte. Mert most – még – csak a csapat számít.
