Önsorsrontó, oktalan vereség

A majdnem minden magasságot és mélységet bejárt magyar kézilabdázás történetében is ritka az olyan keserves és érthetetlen vereség, amilyet női válogatottunk tegnap elszenvedett Romániától a Japánban zajló világbajnokság utolsó csoportmérkőzésén. Az első félidőben már reményvesztett ellenfél csupán egyszer, az utolsó másodpercekben vezetett, de ezzel nyert, és bejutott a felsőházba, míg a mieink a folytatásban a 13–24. helyért sajnos inkább már csak labdázgatnak.

Pedig nem volt áthatolhatatlan a román fal Fotó: Jamamura Hirosi Forrás: MTI/EPA/Jamamura Hirosi

Hetven-nyolcvan perces buszút vezetett a csapathotelból, Kumamotóból Jacusiróba; mintha Budapesten szállásolnák el a mezőnyt, és Kecskeméten kellene játszani. Nonszensz, de egy pillanatra se érveljünk vele, a románok sem magánhelikopteren érkeztek.

Egyenlő feltételek mellett és rajtpozícióban – két-két korábbi győzelem és vereség, ki-ki meccs a továbbjutást érő harmadik helyért – kezdtek a felek, ezért és másért is minden roppant egyszerűnek tűnt. Úgy kalkuláltunk, itt és most erősebb, színesebb a mi keretünk, mint a doppingolás miatt brassói kontingensét és részben hitét vesztett ellenfélé, azaz tőlünk függ a végkifejlet. Ha elöl nem túl „szélsőségesek” az akciók, hanem beszáll az össztűzbe a derékhad is, hátul pedig úgy sikerül megfékezni a világ leghatékonyabb, bár még térdműtétből lábadozó lövőjét, Neagut, hogy ezzel Pintea, a Kárpátok barnamedvéinek paramétereivel leírható beállós sem marad szabadon, az már több mint fél győzelem.

Szünetig mindez szinte tökéletesen megvalósult. Az 5-0-s, 7-1-es indulás tisztázta a frontviszonyokat, megingás nélkül jutottunk el a 16-10-es félidőig. Neagu királykisasszony egyre morcosabbá, nyűgösebbé vált, és udvarhölgyei, alattvalói aggodalmaskodva próbálták kiszolgálni. A csarnokba kivezényelt és mesterségesen szurkolótáborokra osztott helyi gyerkőcök – kezükben tábla, annak a hátoldalán az egy hete talán még nem is ismert ország neve, amelyet skandálniuk kell, hogy el ne felejtsék – minket támogató része egyre önfeledtebben és felismerhetőbben rikoltozta, hogy ria, ria, Hungária.

Aztán egyszer csak megmutatkoztak a magyar kézilabda olykor előtörő öngyilkos hajlamai. A románok hét a hat elleni támadásai egyre csekélyebb ellenállásba ütköztek, odaát viszont Dedu védeni kezdett, majd 18-15-nél szimbolikus értékű momentum következett: heteshez jutottunk, a biztos kezű Szabó Laura a padról futott volna be lőni, de nem tudta lerángatni magáról a melegítőfelsőjét, ezért Tóth Gabriella állt oda a büntetőhöz, és rontott. A végre vezérré előlépett, hat gólig jutott Kovacsics Anikó – a meccs legjobbjává választották, de arra kért, az ezt igazoló táblát tüntessem el, ne is lássa – tartotta versenyben válogatottunkat, ám az 57. percben, 26-24-nél Kim Rasmussen szövetségi kapitány példátlan fegyelmezetlenséggel kétperces büntetést kapott, és sújtotta ezzel csapatát. Utóbb ezért és a vereségért pironkodva vállalta a felelősséget, bár beszélgetésünkkor hozzátette, csak annyit mondott, „Ááá”, de a delegátus ekkor már utazott rá. Esetleg nem kellett volna rögtön az elején, 7-2-es előnynél begyűjtenie a sárgát.

Innentől a legelviselhetetlenebb forgatókönyv érvényesült. Döntetlenre romlott az állás – ez magyar továbbjutást jelentett volna –, utolsó akciónkat Kovács Anna eltopogta, a rivális ellenben hetesig fokozta a maga egyetlen esélyét, és nyolc másodperccel a duda előtt Nea­gu kimondta ránk a megfellebbezhetetlen ítéletet.

28-27 oda, nagyjából minden oda. Talán az olimpiai selejtező még nem, de ez a szalmaszál is a tavalyi Eb-7. helynek köszönhető. A tegnapi mérkőzés után azonban még senki sem kapaszkodott abba bele. Rasmussen kijelentette, fegyelmi vétsége mellett azért is az övé a felelősség, hogy nem találta a hét a hat elleni játék ellenszerét, illetve teret hagyott a szélsőknek, bocsánatot kért a magyar szurkolóktól is, amiért nem hozta a tőle elvárható szintet, és önmarcangolását azzal fejezte be: ez edzői pályafutása legnagyobb csalódása. Szabó Laura korrekten és higgadtan pakolta rá mindenkire a fiaskó közös terhét, azt fejtegette: „Egy góllal kaptunk ki, és ezt az egy gólt sajnos nagyon sok helyen megtalálhatjuk, kihagyott helyzetekben, védelmi hibákban, kiállításokban.”

Pedig nem volt áthatolhatatlan a román fal
Fotó: MTI/EPA/Jamamura Hirosi

Dedu, a Siófokról nyáron elszerződött kapus is apró részletekből rakta ki érdeklődésemre e hatalmas fordulatot: „A kézilabda az a sportág, amelyet soha nem szabad feladni, mert mindig visszatér a remény. Minden labdáért megküzdöttünk, és ez szerintem elbizonytalanította a magyarokat.” Kovacsics Anikó ennek más okát adta: „Az első félidőben minden szuperül működött, amit kitaláltunk, de aztán ahogy jöttek fel a románok, fokozatosan érezni kezdtük a veszélyt, és szinte minden támadásukból gólt kaptunk.” Ez is részigazság, de egzakt magyarázata nyilván nincs annak, hogyan változhat ekkora mentális fölény semmivé.

Folytatás holnaptól az alsóházban, az úgynevezett Elnöki kupában – de hogy „holnapután” mi lesz, arra aludjunk egyet. Vagy virrasszunk, az most alkalomhoz illőbb lenne.