Innentől a legelviselhetetlenebb forgatókönyv érvényesült. Döntetlenre romlott az állás – ez magyar továbbjutást jelentett volna –, utolsó akciónkat Kovács Anna eltopogta, a rivális ellenben hetesig fokozta a maga egyetlen esélyét, és nyolc másodperccel a duda előtt Neagu kimondta ránk a megfellebbezhetetlen ítéletet.
28-27 oda, nagyjából minden oda. Talán az olimpiai selejtező még nem, de ez a szalmaszál is a tavalyi Eb-7. helynek köszönhető. A tegnapi mérkőzés után azonban még senki sem kapaszkodott abba bele. Rasmussen kijelentette, fegyelmi vétsége mellett azért is az övé a felelősség, hogy nem találta a hét a hat elleni játék ellenszerét, illetve teret hagyott a szélsőknek, bocsánatot kért a magyar szurkolóktól is, amiért nem hozta a tőle elvárható szintet, és önmarcangolását azzal fejezte be: ez edzői pályafutása legnagyobb csalódása. Szabó Laura korrekten és higgadtan pakolta rá mindenkire a fiaskó közös terhét, azt fejtegette: „Egy góllal kaptunk ki, és ezt az egy gólt sajnos nagyon sok helyen megtalálhatjuk, kihagyott helyzetekben, védelmi hibákban, kiállításokban.”
Fotó: MTI/EPA/Jamamura Hirosi
Dedu, a Siófokról nyáron elszerződött kapus is apró részletekből rakta ki érdeklődésemre e hatalmas fordulatot: „A kézilabda az a sportág, amelyet soha nem szabad feladni, mert mindig visszatér a remény. Minden labdáért megküzdöttünk, és ez szerintem elbizonytalanította a magyarokat.” Kovacsics Anikó ennek más okát adta: „Az első félidőben minden szuperül működött, amit kitaláltunk, de aztán ahogy jöttek fel a románok, fokozatosan érezni kezdtük a veszélyt, és szinte minden támadásukból gólt kaptunk.” Ez is részigazság, de egzakt magyarázata nyilván nincs annak, hogyan változhat ekkora mentális fölény semmivé.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!