Ahhoz a korosztályhoz tartozott, amelynek a pályafutása szinte összeért Puskásékéval, s még inkább ahhoz, amelynek tagjai még a világ legjobbjai szintjén futballoztak, s mégis átlagemberekként éltek közöttünk. Titit egyszerűen nem lehetett úgy megszólítani, felhívni, találkozóra invitálni, hogy ne mondott volna igent, ne teljesítette volna a kérést.
Mindenki szerette, még az ellenfelei is, talán egyetlen embert, Baróti Lajost leszámítva. Persze, így, pőrén ez sem igaz, de Göröcs élete végéig fájlalta, hogy kimaradt az 1966-os világbajnoki csapatból. Baróti mindenáron jobbszélsőt akart belőle faragni, ami neki sehogy sem volt ínyére. Később az agg mester beismerte, hibázott, hogy nem tudta megtalálni a csapatban egyszerre Farkas, Bene és Göröcs helyét. Valószínűleg tényleg hibázott, utólag persze mindig okos az ember, de utoljára 1966-ban volt esélyünk arra, hogy pótoljuk 1954 és 1962 mulasztását, s megnyerjük a világbajnoki címet.
De ne keseregjünk, Göröcs pályafutása így is tündökletes. Tagja volt a magyar labdarúgó-történelem második legtöbbet emlegetett csatársorának. Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi… Világbajnoki ötödik helyezett (1962), olimpiai bronzérmes (1960), az Újpesttel ötszörös bajnok, s VVK-ezüstérmes (1969).
Mindenki szerette, írtuk, s mindenki elismerte. Idős labdarúgókkal beszélgetve az a szófordulat, hogy „Göröcsnél jobb játékost nem ismertem”, gyakorta elhangzott. Az ő múltjával, hírnevével nyugodtan élhetett volna hivalkodóan, ám ő mindvégig megmaradt Titinek. Nem múlhatott el nap, hogy ne fordult volna meg a törzshelyén, az Ipoly borozóban, legfeljebb csak az fájt neki, amikor egyszer a Megyeri úton nem ismerték fel, s nem engedték be a meccsre. Akkor sem csinált műsort – ha nem, hát nem, elódalgott.
Az elmúlt években olykor panaszkodott a megromlott egészségére, de ezt igazából senki sem vette komolyan. Magától értetődőnek, egyben megnyugtatónak tűnt, hogy Titi itt van közöttünk. S amíg itt van, labdarúgásunk daliás sikerei nem a múlthoz, hanem a velünk élő történelemhez tartoznak.
