Fatalista Bodri és a hetesek

Hallgat az apjára, s ötvenévesen elfogadta a sorsot, az eleve elrendelt – akadályokkal nehezített – életét. A kétszeres világválogatott kézilabdázó Éles József akkor volt a Veszprém legjobbja, amikor zömmel magyarok játszottak a csapatban, tizenkét évet húzott le az Építőknél, és alighanem igaza van: egyhamar nem lesz olyan kézilabdázó, aki megdönti a klubrekordjait.

20200129 Veszprém Éles József kézilabda edző fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Igaz a pletyka, miszerint Vass Sándort nagyon tisztelte a csapat, mert ő legalább akkora vagány volt, ugyanúgy ügyeskedett a kártya- és a teniszpartikon, mint a játékosok?

– Pontosan. Rajta látszott, hogy a kézilabdából jött. Azt éreztük, hogy közénk tartozik. Tudtunk az ő fejével gondolkozni, de simán előfordult, hogy időkérés közben ő kérdezett tőlünk. Együtt élt velünk, együtt söröztünk, kártyáztunk, dumáltunk, kiveséztük a meccseket. Meghaltunk érte a pályán. Nagy figura volt: az egyik edzésen mindig ellenem fújt az egymás elleni játékban, én meg kiakadtam: vegyen már fel egy szemüveget – mondtam neki. Erre másnap kihozott a kezdőkörbe egy hatalmas zsákot, majd kiöntött belőle rengeteg szemüveget, majd azt kérdezte, hogy melyiket vegyem fel. Volt humora, az biztos.

– Vass Sándor ellentéte volt Valerij Melnyik, az orosz–szovjet katonatiszt?

– Legendák keringtek róla. Ő akart engem Veszprémbe vinni, nagyon ragaszkodott hozzám, de utána egy éven keresztül alig játszottam nála. Melnyik mindenkit az ujja köré tekert: ha kellett, simulékony volt, ha az kellett, akkor verekedett, máskor úgy káromkodott, mint egy kocsis. A kézilabdáról szinte mindent tudott, de egy nagy nulla volt a pedagógiai érzéke.

– Az 1991-es KEK-elődöntőben itthon öt góllal nyert a Veszprém, a visszavágón nyolccal kapott ki a Milbertshofen ellen. Az idegenbeli meccs előtt állítólag Melnyik tárgyalt, sőt meg is állapodott a németekkel. Ezt hogyan kezelték?

– A meccs után botrány volt az öltözőben, Melnyik valakihez oda akart vágni egy rekesz üvegpalackot. Szerencsére még időben toppant be az öltözőbe az orvos – Melnyik jó barátja –, és az utolsó pillanatban leütötte a kezét. De a balhénak volt utóélete: mindenki megutálta, kiszivárgott a történet az öltözőből, a közönség zúgta a „daszvidanyját”. A szurkolók ólmot öntöttek az autójának a zárjába, s csak a csomagtartón keresztül tudott bemászni a kocsiba. Tarthatatlan volt a helyzet, Melnyiknek mennie kellett.

Az egykori klasszis a vagányságot hiányolta a svédek ellen
Fotó: Mirkó István

– 1992-ben viszont már ő volt a Milbertshofen edzője. Bosszút álltak?

– Azzal búcsúzott, hogy ha valaha összekerül a csapata a Veszprémmel, akkor itthon és idegenben is tíz góllal fog majd legyőzni minket. Ehhez képest mi nyertünk itthon tízzel, idegenben pedig héttel a KEK-döntőben. Ki is rúgták Melnyiket, még a saját emberei, Zsitnyikov és Zubjuk is ellene fordultak. Melnyiktől szakmailag sokat tanultam, és az ő idején kaptam új becenevet: a CSZKA Moszkvával játszottunk edzőmeccset, már tíz góllal vezettünk, amikor lehívta az első sort, köztük engem is. Én a padról kérdeztem: „Most akkor a bodrik jönnek?” Na, azóta Bodri is vagyok. Még az e-mail-címem is ezzel kezdődik.

– 1992-ben játszott először és utoljára olimpián. Ha nincs a balesete, akkor fényesebb lehetett volna a pályafutása?

– Biztos. Ha 2004-ben makkegészségesen játszom, akkor Athénban Carlos Pérez, Éles, Nagy László trióval álltunk volna fel középen. Sokszor eszembe jut, hogy akár még negyvenéves koromig is válogatott lehettem volna. Apámmal sokat beszélek, ő abban hisz, hogy mindenkinek meg van írva a sorsa. Ha nincs a balesetem, másképp alakul az életem, akár a Veszprém edzője is lehettem volna, viszont lehet, hogy nem jött volna létre a mostani kézilabdasulim. Mert akkor kihúzom a karrieremet 38-40 éves koromig, edzősködnék külföldön… De tudja mit? Ma 100 kiló vagyok, pedig nem is mozgok sokat, egyébként nyolcvanhat volt a versenysúlyom. Az én alkatommal még sokáig tudtam volna játszani. Nagyobb karriert is befuthattam volna.

– Ne szerénykedjen, mégiscsak szuperbajnok volt. A tévében mindenki láthatta, hogy jobban harminchármazik, mint az azóta megboldogult kosaras, Orosz László.

– Knézy Jenő jól kitalálta azt a műsort! Én azt gondoltam, hogy eljön majd ötven ember nézegetni, ahogy tíz másik bolondozik. Ehhez képest december 26-án telt ház előtt tombolt mindenki a Fáy utcai csarnokban. Libabőrös voltam a bemutatásnál. Hosszú idő után ott találkoztam Noszály Sándorral, akivel Budán együtt nőttünk fel, a kosaras Orosz Lacit legyőztem a harminchármazásban, amivel sokáig húztam szegényt. Ezeket sosem felejtem el.

– És a Dominikai Köztársaságot?

– Azt meg végképp nem. Megint csak apámat tudom idézni: mindennek megvan a maga oka. Lehet, hogy azért történt a balesetem, mert kicsit belekényelmesedtem a kézilabdázásba. Már nem edzettem annyit, és ezért jött a figyelmeztetés. Nagyon mélyről kellett felállnom, majdnem amputálni kellett a lábamat. De megtaláltam a boldogságot, itt edzek a gyerekekkel, s ez megfiatalítja a lelkemet. Mit is kérdezett? Ja, Dominika. Hát, ott minden volt, csak nem az ötcsillagos szálloda meg a gyönyörű tengerpart, amire gondolna az ember. A fővárosban, Santo Domingóban laktam három hónapig, halálfélelmem volt, felhívtam a feleségemet, hogy én meg fogok halni, többé már haza sem megyek. Nem mertem kimenni az utcára, mert ott patkányok szaladgáltak. A gyerekek loptak, csaltak… Ha nem látom, nem hiszem el.

– Hogyan lett vége?

– Nagy tervek voltak, de semmi sem jött össze. A vezetőség többször volt részeg, mint józan. Hülyére itták magukat az ezerforintos ötliteres rummal. Hát, az nem olyan volt, mint itthon a Bacardi… És ment a tánc a csarnok előtt. Komédia volt az egész. Svájcban és Temesváron is edzősködtem, az nagyon szép emlék, Gyöngyös pedig hatalmas tanulság. A Magyar Kupában harmadikok voltunk, egy cserével játszottuk le a Fradi elleni bronzmeccset, Borsos Attiláék a hasukat fogták a nevetéstől a tévében, amikor mutatta a kamera a kispadunkat. Szegény kapust összevissza öltöztettük, néha mezőnyjátékos volt.

– Mennyiben változott meg a sportág, amióta nem űzi?

– A fiam mindig azzal jön, hogy bezzeg a te korodban nem kellett futni. Változott a kézilabda, felgyorsult, viszont erre mindig azt mondom: egy Gyurka Jani, Csoknyai István és Éles József egyesített tulajdonságaival rendelkező játékos ma is érvényesülne.

– Megéli még, hogy megdöntik a veszprémi rekordjait?

– Tizenkét év alatt 1606 gólt szereztem az NB I-ben és több mint 2500-at lőttem veszprémi mezben. Ma már nem divat a klubhűség, jelenleg nem látok olyan magyar vagy külföldi játékost, aki lehúzna Veszprémben tizenkét évet.