időjárás 32°C Mária 2022. augusztus 15.
logo

Elvitte a magaslat az olimpiai járadékot

Ch. Gáll András
2020.04.05. 08:28
Elvitte a magaslat az olimpiai járadékot

Állunk a Somoskői vár tövében, és magamban igazat adok Mecser Lajosnak, hogy ez az ország legszebb pontja. A szemközti csúcson Salgó vára, alattunk az eresztvényi völgy, mellettünk a tizenhárom aradi vértanú emlékműve, tűz a kora tavaszi nap, csicseregnek a madarak, az ember azt kívánná, hogy álljon meg az idő. Tulajdonképpen meg is állt, sőt visszafelé pereg, mert a hatvanas évek egyik legnagyszerűbb hosszútávfutójával időutazásra indulunk.

– Emlékszik még, 1968. július harmadika milyen napra esett?

– Hogyne emlékeznék, szerdára. Akkor futottam Stockholmban 5000 méteren a 13:29,2 perces országos csúcsomat. Krisztusi kort ért meg, Csillag Balázs csak harminchárom évvel később javította meg két másodperccel. De salakon a mai napig én vagyok a csúcstartó, Balázs rekortánon futotta, és ha összehasonlítjuk az én szögesemet meg az övét...

– Álljunk meg! Csak azért említettem Stockholmot, mert abban az évben ön vezette a világranglistát, és egy öreg atléta barátom sokszor mesélt arról, hogy önnek reális esélye volt a mexikói olimpia megnyerésére. Legalábbis azzal a céllal utazott ki 1968 októberében.

– Nézze, azon a nyáron mindenkit megvertem, aki csak számít. Stockholmban lehajráztam Ron Clarke-ot, aki minden hosszútávon világcsúcstartó volt, a tunéziai Gammoudi, aki Mexikóban megnyerte az ötezret, ezen a versenyen harmadik volt, az Európa-csúcstartó nyugatnémet Harald Norpoth hetedik, a kenyai Naftali Temu, a 10 000 méter mexikói olimpiai bajnoka pedig nyolcadik. De júniusban és júliusban legyőztem a francia Michel Jazyt, a belga Gaston Roelantsot, mindenkit, aki számított. Két héttel korábban, Párizsban már 13:35,6-tal országos csúcsot futottam, ott még a francia Wadoux és Clarke megelőzött, de már éreztem, hogy mindkettő verhető. És Stockholmban elkaptam Clarke-ot!

– Fel tudja idézni a stockholmi versenyt?

– Minden méterét. Szerettem Clarke ellen versenyezni, mert olyankor nem kellett tartanom a taktikázástól, az ausztrál mindig nagy időt akart futni. Éreztem, hogy jó erőben vagyok, és a hetedik körben át is vettem a vezetést, mert Clarke egy kicsit lassított, és féltem, hogy nem lesz meg a csúcs. Aztán visszaelőzött, de én tapadtam rá, a célegyenes elején robbantottam, és győztem. Utána azt nyilatkozta, csak Norpothtól tartott, meglepte, hogy ilyen jó vagyok.

– Tényleg, mitől volt ilyen jó?

– Napi ötven kilométer volt az edzésadagom, egy hónapban lenyomtam 1500 kilométert, volt, hogy Egerből elfutottam Salgótarjánba, az van vagy száz kilométer. Kilenc órát futottam egyfolytában...

– Olvastam, hogy edzőjét, Híres Lászlót nem vitték ki a mexikói olimpiára. Ha ő ott van, talán jobban szerepel? Merthogy csak tízezer méteren huszonharmadik lett, 30:54,8-cal, még egy másik magyar, Szerényi János is megelőzte.

– Nem hiszem, nem ezért mondtam csődöt. Valójában mindig is magamat készítettem fel, a saját fejem után mentem. Papíron Híres Laci bácsi volt az edzőm, de igazából magamat edzettem. Laci bácsi a saját vérével írt levelet a szövetségnek, erre mindenki emlékszik, mégsem vitték ki Mexikóba, de nem ezen múlt. A versenyen nem az edző fut, hanem én. A magaslat agyonvágott engem, Mexikóváros 2250 méteren van, a tengerszinti futók mind lebőgtek, Clarke, a világ legjobbja is csak hatodik lett.

Fotó: Mirkó István

– De miért tízezren indult, miért nem ötezren?

– Nincs jelentősége, egyforma jó voltam mindkét távon, valamiért a tízezret választottuk. Ötezren sem mentem volna sokra, mondom, a magaslat... Azért az nagyon rosszul esett, amit Vitray írt Az egész fele című könyvében. Hogy nem tettem meg mindent a sikerért. Ha tengerszinten rendezik az olimpiát, lehet, hogy megnyerem, de ha nem, Clarke mögött akkor is második vagyok. Nem így történt... Pedig nem jönne rosszul az az olimpiai járadék...

– Miért, mennyi a nyugdíja?

– 132 000 forint, az özvegyivel együtt, mert a feleségem már meghalt. Még szerencse, hogy méhészkedek, abból jön hozzá egy kis mellékes. Amúgy voltam én vattacukor-árus, ruhatáros, vízóra-leolvasó, minden, csak akasztott ember nem. De még beszéljünk egy kicsit '68-ról! Sajnos, a szövetség vezetői sem úgy állították össze a programomat, ahogy nekem a legjobb lett volna. A zürichi versenyre akartam menni, ott kellemes hűvös volt, de engem Athénba küldtek, mert a csapatvezetőnk szerette volna megnézni az Akropoliszt. Egy héttel Stockholm előtt volt a magyar-nyugatnémet válogatott viadal, köteleztek, hogy az ötezren és a tízezren is induljak, mondjuk, mindkettőt meg is nyertem, de kifáradtam, ha csak az ötezren indulhatok, akkor Stockholmban még jobbat futok. Képzelje, a Népstadionban elszámolták magukat a pályabírók, 9600-nál lecsengették a versenyt, még szerencse, hogy észnél voltam, ráhúztam egy kört, és így győztem.

– Két évvel korábban a budapesti Európa-bajnokságon tízezren ezüstérmes, ötezren ötödik lett. Nem nyerhetett volna?

– Dehogynem, de az NDK-s Jürgen Haase, a győztes úgy tele volt, mint a déli busz. Évekkel később Sir Kaja bácsi, aki az európai szövetségnél vezető tisztséget töltött be, és korábban szövetségi kapitány is volt, elmondta, hogy az NDK-sok már akkor is doppingoltak. És azt tudta, hogy 1972-ben, Münchenben a finn Lasse Viren úgy nyert két olimpiai aranyat, hogy előzőleg magaslaton edzett, ott levették a vérét, majd az olimpia előtt visszaadták neki? Vérdopping. Nem tudta?

– Nem én. Ki mondta magának?

– Ezt is Sir József. De ezt csak érdekességként említem, számunkra ezek a módszerek ismeretlenek voltak.

– Bár Bükkaranyoson született, világéletében a Salgótarjáni Bányász atlétája volt. Jól élt a hatvanas években?

– Ahogy egy bányász. Ugyanannyit kerestem, mint a vájárok, 3500-4000 forintot. Persze csempésztünk, ahogy minden sportoló, emlékszem, a tokiói olimpiáról úgy jöttünk haza Gyulai Pistivel, hogy a derekunk köré orkánkabát meg nejlonharisnya volt tekerve... Pothornik József, a salgótarjáni szénbányák nagy hatalmú vezérigazgatója, aki még központi bizottsági tag is volt, ha angol szövetből akart öltönyt csináltatni magának, és megtudta, hogy Londonban versenyzek, csak szólt nekem, hogy Lajos, hozzál már három méter finom gyapjút, és én hoztam... Az öreg rögtön kiutalt nekem háromezer forintot. Pothornik mindent el tudott intézni, Kádárral is jóban volt, még medvét is hozatott a tarjáni állatkertbe Kemerovóból, Salgótarján testvérvárosából. Engem úgy szeretett, mint a saját gyerekét. Hát, így éltünk akkoriban. Két dollár volt a napidíjunk, amikor külföldön versenyeztünk. De a házamat a saját két kezemmel építettem föl, tízezer téglát raktam egymásra, két segédmunkást fogadtam fel, azt mondtam, elég, ha a felét teljesítik annak, amit én, de mindketten kidőltek.

– Most is ebben a házban él?

– Most is. Amúgy díszpolgár vagyok, akkor kaptam meg ezt a címet, amikor a fideszes Székyné Sztrémi Melinda volt a polgármester, nagyon rendes asszony, de nem ez a lényeg.

– Látom, egy kicsit sántít. Manapság már nem fut, ugye?

– Nem, de minden reggel fél órát tornázom, és kerékpározom is. Tudja, az nagyon fontos, a mozgás az élet lényege. Pár éve beépítettek ide a szívemhez egy pészmékert, futni már nem tudok, meg a térdem is kikészült, de azért versenyeket szervezek, én hoztam össze a Rákóczi-futást meg a Zenthe Ferenc-emlékfutást. Tudta, hogy a színész itt született, Salgótarjánban? Nem tudta? Ja, mielőtt befejeznénk, azt tudta, hogy én még Iharos Sándorral is versenyeztem, és le is győztem? Na hát ezt legalább akkora eredménynek tartom, mint az Eb-ezüstérmemet. Mert Iharos olyasmit ért el, amit egyetlen magyar sportoló sem. 1955-ben ő volt a világ legjobb sportolója! És én még nála is jobb voltam, igaz, csak egyetlen versenyen...

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.