Elvitte a magaslat az olimpiai járadékot

Állunk a Somoskői vár tövében, és magamban igazat adok Mecser Lajosnak, hogy ez az ország legszebb pontja. A szemközti csúcson Salgó vára, alattunk az eresztvényi völgy, mellettünk a tizenhárom aradi vértanú emlékműve, tűz a kora tavaszi nap, csicseregnek a madarak, az ember azt kívánná, hogy álljon meg az idő. Tulajdonképpen meg is állt, sőt visszafelé pereg, mert a hatvanas évek egyik legnagyszerűbb hosszútávfutójával időutazásra indulunk.

20200401 Salgótarján Mecser Lajos hosszútávfutó atléta Magyar Nemzet fotó: Mirkó István (MI) Fotó: Mirkó István

– Olvastam, hogy edzőjét, Híres Lászlót nem vitték ki a mexikói olimpiára. Ha ő ott van, talán jobban szerepel? Merthogy csak tízezer méteren huszonharmadik lett, 30:54,8-cal, még egy másik magyar, Szerényi János is megelőzte.

– Nem hiszem, nem ezért mondtam csődöt. Valójában mindig is magamat készítettem fel, a saját fejem után mentem. Papíron Híres Laci bácsi volt az edzőm, de igazából magamat edzettem. Laci bácsi a saját vérével írt levelet a szövetségnek, erre mindenki emlékszik, mégsem vitték ki Mexikóba, de nem ezen múlt. A versenyen nem az edző fut, hanem én. A magaslat agyonvágott engem, Mexikóváros 2250 méteren van, a tengerszinti futók mind lebőgtek, Clarke, a világ legjobbja is csak hatodik lett.

Fotó: Mirkó István

– De miért tízezren indult, miért nem ötezren?

– Nincs jelentősége, egyforma jó voltam mindkét távon, valamiért a tízezret választottuk. Ötezren sem mentem volna sokra, mondom, a magaslat... Azért az nagyon rosszul esett, amit Vitray írt Az egész fele című könyvében. Hogy nem tettem meg mindent a sikerért. Ha tengerszinten rendezik az olimpiát, lehet, hogy megnyerem, de ha nem, Clarke mögött akkor is második vagyok. Nem így történt... Pedig nem jönne rosszul az az olimpiai járadék...

– Miért, mennyi a nyugdíja?

– 132 000 forint, az özvegyivel együtt, mert a feleségem már meghalt. Még szerencse, hogy méhészkedek, abból jön hozzá egy kis mellékes. Amúgy voltam én vattacukor-árus, ruhatáros, vízóra-leolvasó, minden, csak akasztott ember nem. De még beszéljünk egy kicsit '68-ról! Sajnos, a szövetség vezetői sem úgy állították össze a programomat, ahogy nekem a legjobb lett volna. A zürichi versenyre akartam menni, ott kellemes hűvös volt, de engem Athénba küldtek, mert a csapatvezetőnk szerette volna megnézni az Akropoliszt. Egy héttel Stockholm előtt volt a magyar-nyugatnémet válogatott viadal, köteleztek, hogy az ötezren és a tízezren is induljak, mondjuk, mindkettőt meg is nyertem, de kifáradtam, ha csak az ötezren indulhatok, akkor Stockholmban még jobbat futok. Képzelje, a Népstadionban elszámolták magukat a pályabírók, 9600-nál lecsengették a versenyt, még szerencse, hogy észnél voltam, ráhúztam egy kört, és így győztem.

– Két évvel korábban a budapesti Európa-bajnokságon tízezren ezüstérmes, ötezren ötödik lett. Nem nyerhetett volna?

– Dehogynem, de az NDK-s Jürgen Haase, a győztes úgy tele volt, mint a déli busz. Évekkel később Sir Kaja bácsi, aki az európai szövetségnél vezető tisztséget töltött be, és korábban szövetségi kapitány is volt, elmondta, hogy az NDK-sok már akkor is doppingoltak. És azt tudta, hogy 1972-ben, Münchenben a finn Lasse Viren úgy nyert két olimpiai aranyat, hogy előzőleg magaslaton edzett, ott levették a vérét, majd az olimpia előtt visszaadták neki? Vérdopping. Nem tudta?

– Nem én. Ki mondta magának?

– Ezt is Sir József. De ezt csak érdekességként említem, számunkra ezek a módszerek ismeretlenek voltak.

– Bár Bükkaranyoson született, világéletében a Salgótarjáni Bányász atlétája volt. Jól élt a hatvanas években?

– Ahogy egy bányász. Ugyanannyit kerestem, mint a vájárok, 3500-4000 forintot. Persze csempésztünk, ahogy minden sportoló, emlékszem, a tokiói olimpiáról úgy jöttünk haza Gyulai Pistivel, hogy a derekunk köré orkánkabát meg nejlonharisnya volt tekerve... Pothornik József, a salgótarjáni szénbányák nagy hatalmú vezérigazgatója, aki még központi bizottsági tag is volt, ha angol szövetből akart öltönyt csináltatni magának, és megtudta, hogy Londonban versenyzek, csak szólt nekem, hogy Lajos, hozzál már három méter finom gyapjút, és én hoztam... Az öreg rögtön kiutalt nekem háromezer forintot. Pothornik mindent el tudott intézni, Kádárral is jóban volt, még medvét is hozatott a tarjáni állatkertbe Kemerovóból, Salgótarján testvérvárosából. Engem úgy szeretett, mint a saját gyerekét. Hát, így éltünk akkoriban. Két dollár volt a napidíjunk, amikor külföldön versenyeztünk. De a házamat a saját két kezemmel építettem föl, tízezer téglát raktam egymásra, két segédmunkást fogadtam fel, azt mondtam, elég, ha a felét teljesítik annak, amit én, de mindketten kidőltek.

– Most is ebben a házban él?

– Most is. Amúgy díszpolgár vagyok, akkor kaptam meg ezt a címet, amikor a fideszes Székyné Sztrémi Melinda volt a polgármester, nagyon rendes asszony, de nem ez a lényeg.

– Látom, egy kicsit sántít. Manapság már nem fut, ugye?

– Nem, de minden reggel fél órát tornázom, és kerékpározom is. Tudja, az nagyon fontos, a mozgás az élet lényege. Pár éve beépítettek ide a szívemhez egy pészmékert, futni már nem tudok, meg a térdem is kikészült, de azért versenyeket szervezek, én hoztam össze a Rákóczi-futást meg a Zenthe Ferenc-emlékfutást. Tudta, hogy a színész itt született, Salgótarjánban? Nem tudta? Ja, mielőtt befejeznénk, azt tudta, hogy én még Iharos Sándorral is versenyeztem, és le is győztem? Na hát ezt legalább akkora eredménynek tartom, mint az Eb-ezüstérmemet. Mert Iharos olyasmit ért el, amit egyetlen magyar sportoló sem. 1955-ben ő volt a világ legjobb sportolója! És én még nála is jobb voltam, igaz, csak egyetlen versenyen...