Hegedüs, Hirschl, Guttmann – Vadócz magyar elődei (3.)

Vadócz Krisztián a magyar futball – egyik – nagy világvándora. De régen akadtak más, híresebb, a világ labdarúgásában kitörölhetetlen nyomot hagyó magyar világvándorok, akik közül többen éppen a CA Peñarolnál, Vadócz klubjánál terjesztették az igét. Mit terjesztették, egyenesen korábban nem tapasztalt magasságokba repítették a leghíresebb uruguayi egyesületet, sőt, Hirschl Imre személyében éppen honfitársunk volt az, aki nélkül most nem beszélhetnénk a futball történetének egyik legnagyobb szenzációjáról, az 1950-es Maracanazóról, Uruguay második világbajnoki címéről. Háromrészes múltidéző sorozatunkban a Peñarolt világhíres klubbá alakító magyaroknak állítunk emléket.

Majd utána Guttmann Lorenzo Fernándezről érdeklődött, a Peñarol csapatkapitányáról, akivel 1930-ban futott össze, amikor a Hakoah Wien együttesével – melynek maga is csapatkapitánya volt – Uruguayban túrázott. Az összecsapásra a Centenario stadionban került sor, hetekkel az 1930-as, Uruguay által megnyert első világbajnokság után – írja Martin da Cruz uruguayi zsurnaliszta a The Blizzard című folyóiratban két éve megjelent átfogó cikkében.

Guttmann Montevideóba szerződésében kulcsszerepet játszott két helyi üzletember, Desiderio és José Berger, alias Berger Dezső és József. A testvérpárhoz évtizedes barátság fűzte Guttmannt, még Pestről ismerték egymást, és az első montevideói sajtóértekezleteken Dezső volt a magyar edző tolmácsa. Ezeken a sajtóértekezleteken Guttmann felevenített az 1924-es párizsi olimpiáról datálódó személyes élményeit, ahol a magyar válogatott tagjaként szerepelt, és szenvedett 3-0-ás vereséget Egyiptomtól. Nos, Párizsban akkor az uruguayi válogatott jelentette a szenzációt. Nemcsak azzal, hogy megnyerte az olimpiát, hanem azzal is, hogy saját szakácsot, sőt, zenészeket is hozott az olimpiára, hogy a fiatal játékosok – akik közül Nasazzi, Andrade, Zibechi és Scarone nevét emlegette folyton Guttmann – otthon érezzék magukat.

Guttmann kitért Juan Alberto Schiaffinóra, akit korábban a Milan csapatában edzett. „Ő a legnagyszerűbb uruguayi játékos, akit valaha láttam” – dicsérte az El Pepét, az 1950-es vb hősét.

Guttmann remek csapatot örökölt. Először is ott voltak a légiósok: az ecuadori Alberto Spencer, a perui Juan Joya és a paraguayi Juan Vicente Lezcano. No és a helyi sztárok! José Sasía, Luis Maidana és Néstor Gonçalvez. És bár elveszítették a Barcelonába igazolt Luis Cubillát, visszakapták az ötéves itáliai légióskodás alatt sokat fejlődött Julio Abbadiét, míg az előző évben debütáló ifjoncok már lassacskán a nagy elődök örökébe léptek.

Guttmann szerint a játékosai nagyszerűen bántak a labdával, technikailag felettébb képzettek voltak, fizikumban azonban elmaradtak az európaiaktól. Amikor nekiszegezték a kérdést, hogy meg akarja-e tanítani a játékosainak az európai játékmodort, negatív választ adott. „Amikor megérkeztem Brazíliába, láttam, hogy a dél-amerikai játékosok mindent tudnak a labdával. Nem kell őket tanítani, csak le kell nyesegetni az apró vadhajtásokat.”

A helyi sajtó, ha nem is esett Guttmann-nak, de szkeptikusan fogadta a magyar edzőt. Az újságírók attól tartottak, Guttmann felforgatja a jól bejáratott, trófeákkal megtámogatott világukat. Csakhogy már nem 1924-et írtunk, alaposan megváltozott a futball. Az 1950-es vb-diadal is már a múlt ködébe veszett, eltelt azóta tucatnyi év, és Uruguay már nem volt világhatalom a labdarúgásban. Guttmann nyitó sajtóértekezletén még egy lapáttal rátett: „Tudom, mekkora hatalom Uruguayban a sportsajtó – jelentette ki. – Én azonban senkitől sem félek, csak Istentől!”

A nagy hírű edző a dolgok sűrűjébe érkezett. Egy nappal azok után, hogy leszállt a gépe Montevideóban, máris Libertadores Kupa-elődöntőt játszott a Peñarol. Nem ám akárkivel.

A Nacionallal.

Persze hivatalosan csak a következő héten vette át a csapatot, ám természetesen ott volt a Centenario stadion nézőterén. És azt látta, hogy a Nacional a 11. percben megszerzi a vezetést, majd a 20. percben a Peñarol büntetőből kiegyenlít. Eddig nem is volt semmi baj, mígnem a 35. percben Néstor Gonçalvest, a Peñarol játékosát kiállította a bíró sokadik durvasága után. Ettől kezdve elszabadult a pokol, további egy-egy játékos mehetett idő előtt zuhanyozni. Az 55. percben vezetést szerzett a Nacional, és hiába rohamozott kilenc emberrel is a Peñarol, a meccset a „nemzetiek” nyerték meg 2:1-re.

Másnap reggel Guttmann munkához látott. Még bő egy hét volt a visszavágóig, és ezt az időt ki akarta használni. Mivel a csapat kondícióját gyengének találta, bejelentette, hogy azonnali hatállyal átveszi az erőnléti edző feladatait is. Az új munkarend szerint délelőtt tornatermi erősítés és taktikai gyakorlás volt műsoron, délután pedig elméleti képzés.

Pár nappal a visszavágó előtt Gilberto Matosast, a csapat egyik játékosát megkérdezték az újságírók, mi a véleménye Guttmann módszereiről.

– Új edzőnket aggasztja technikai felkészületlenségünk és fegyelmezetlenségünk – hangzott a válasz. – A Míster felébresztette bennem és társaimban a tudásszomjat. Még többet akarunk tudni a futball tudományából.

Magyarán: a jelek szerint Guttmann módszerei termékeny talajra hullottak.

A visszavágón a Peñarol 50 000 néző előtt simán 3:1-re győzött, Spencer két és Cabrera egy góljával. Jött a harmadik meccs, mivel az akkori szabályok szerint a gólarány nem döntött. Ezen 1:1-es eredmény született – a Peñarol egyenlítő gólját Spencer, az ecuadori hős szerezte –, és mivel tovább már nem lehetett játszani, az összesített gólarány (5:4) a Peñarolnak kedvezett, Guttmannék bent voltak a döntőben.

Guttmann keze nyoma már meglátszott a csapaton. Pape Sasía beállítása telitalálat volt, és amikor a meccs után a Guttmann helyett nyilatkozó csapatorvos, Guillermo Lemez jutott szóhoz, a doki ezeket mondta: „Szigorúan tartottuk magunkat az új edző utasításaihoz. A jobbik csapat győzött, a továbbjutásunk az igazság diadala.”

Igen ám, de közben apró hajszálrepedések mutatkoztak a fényes homlokzaton. Az önfejű Guttmann kitalálta, hogy nem tesz jót a játékosoknak, ha folyton a nemzeti italt, a matét, ezt a serkentő hatású teát szívogatják a bombilla nevű szívószálon keresztül. Ez olyan volt, mintha a bécsieknek – ami Budapest mellett Guttmann második szülővárosa volt – betiltanák a kávéházba járást. Ennek ellenére a Peñarol feltartóztathatatlanul menetelt a bajnoki cím, s ezzel a szurkolók által áhított történelmi Quinquenio, a bűvös mesterötös felé.

De előbb jött még a Libertadores Kupa döntője a Santos ellen. Ha győz Guttmann csapata, harmadszor hódítja el sorozatban a serleget. A Santos a földkerekség két legjobb csatárát, Pelét és Coutinhót vonultatta fel. Pelét a csecsemők is ismerik, Coutinho 1958 és 1968 között 457 mérkőzésen 360 gólt szerzett a Santos csapatában, 1962-ben tagja volt a világbajnok válogatottnak.

Montevideóban, a döntő első meccsén azonban Pelé nem játszhatott, még nem jött rendbe a chilei vb-n elszenvedett sérüléséből. Güelfi, a hazaiak elnöke már készpénznek vette a győzelmet, különösen akkor, amikor Spencer gyorsan vezetéshez juttatta csapatát. Csakhogy Pelé távollétében Coutinho hátára vette a Santost, és két góljával megfordította a meccset. Mauro, a Santos világbajnok védője a meccs után magabiztosan nyilatkozott: „A visszavágón Pelével még jobbak leszünk!” De Pelé még mindig nem volt játékra alkalmas állapotban. A Santos katlanja, a Belmiro azonban így is szinte izzott, amikor megkezdődött a visszavágó. Spencer gólja a 14. percben mégis lecsendesítette a tömeget, de gyorsan jött előbb Dorval, majd Mengálvio válasza, és máris a brazilok vezettek!

És akkor a 49. percben olyasmi történt, ami Európában aligha fordulhatott volna elő. Az uruguayiak készülődtek szöglethez, szállt befelé a labda, amikor Spencer felkapott a földről egy maréknyi port, és azt Gilmar szeme közé vágta. A brazil kapus egy pillanatra megvakult, és kihasználva a lehetőséget Spencer a hálóba vágta a labdát, 2:2!

Amikor pedig két perccel később Sasía 3:2-es vezetéshez juttatta a vendégeket, felbomlott a rend a lelátón. Palackok repültek a játéktérre, és az egyik üveg fejbe találta Robles chilei játékvezetőt, aki mielőtt elájult volna, még lefújta a mérkőzést. A győzelem 3:2-es gólaránnyal a vendégeké lett, harmadik, mindent eldöntő mérkőzésre volt szükség. Tizenkét évvel a „Maracanazo” után az uruguayiak újabb tőrt döftek a brazil szívekbe. A tőrt azonban ezúttal egy magyar kéz, Guttmanné markolta.

A harmadik összecsapás helyszínéül augusztus 30-ra a River Plate stadionját, a Buenos Aires-i Monumentalt jelölte ki a kontinentális szövetség, a CONMEBOL. A meccs bírájának – a pártatlanság garanciájaként – a holland Leo Hornt kérték fel. Horn nemcsak az 1953-es Évszázad mérkőzését vezette, hanem az 1962-es BEK-döntőt is, amelyen Guttmann Benficája 5:3-ra legyőzte Puskás Real Madridját. Itt sajnos már nem segített Guttmann zsenialitása. Pelé játszott, és nemcsak, hogy játszott, hanem két remekbe szabott gólt is lőtt, 3:0-ra győzött a Santos 60 000 néző előtt, és először hódította el a Libertadores Kupát. Félelmetes csapata volt akkor a Santosnak: Gilmar a kapuban, Mauro és Zito a védelemben, no és a Dorval, Mengálvio, Coutinho, Pelé, Pepe csatársor... A brazilok meg sem álltak az Interkontinentális Kupa elnyeréséig, a Benficát is legyűrték, és a futballvilág tetejére kerültek. Guttmann három hónapnál tovább nem bírta Montevideóban. Utolsó meccsére a Peñarol élén hat héttel később került sor, az ellenfél ismét a Nacional volt. Guttmannék 4:1-re leiskolázták ellenfelüket Sasía mesterhármasával és Abbadie pazar játékával.

Két nappal a mérkőzés után Guttmann – megromlott egészségére hivatkozva – lemondott, és Európába távozott. Helyét Juan Pellegrin Anselmo, az 1930-as világbajnok csapat játékosa vette át. Vele is megverték 2:1-re a Nacionalt, bajnokok lettek, és beteljesítették a Quinqueniót, a mesterötöst. A trófeára Anselmo nevét vésték fel, az érdem azonban vitathatatlanul Guttmanné volt.

A következő évben még egyszer visszacsábították a Peñarolhoz, de ekkor már megtört a varázs. Bár oda-vissza megverték a Nacionalt, de egy pont különbséggel elvesztették a bajnokságot. Guttmann végleg hazarepült Európába, és soha többé nem tért vissza Uruguayba. Emléke azonban tovább élt. Olyannyira, hogy amikor 2006 szeptemberében, a monacói Golden Foot gálán megkérdeztem az akkor már 80 éves Ghiggiát, kitől tanulta a legtöbbet a futball tudományából, két név volt a Maracanazo hősének válasza:

– Emérico Hirschl és Béla Guttmann.

Vége

A sorozat első részét ITT, a másodikat ITT olvashatják.