Kozmát egy időre a válogatottól is „eltanácsolták”, és talán éppen emiatt kapta össze magát, mert 1964-ben ő nyerte meg a tokiói olimpiát. A döntőben a döntetlen is elegendő volt nagy ellenfele, a szovjet Roscsin ellen, a hibapontok tekintetében most ő állt jobban. A Komazava csarnokban történt, hogy a nagy ünneplés közepette birkózóink a kalapácsvető Zsivótzky Gyuklával és Eckschmiedt Sándorral, valamint a súlylökő Varjú Vilmossal kiegészülve megpróbálták feldobni a levegőbe, de nem tudták... Ám nem sok híja volt, hogy lemaradjon az olimpiáról, közvetlenül az elutazás előtt kiújult a térdsérülése, és a repülőtér helyett a kórházba vitték. Ott olvasta az első tokiói tudósításokat, és remegő hangon kérdezgette az orvosokat, hogy a második csoporttal vajon kimehet-e ő is.
A tokiói olimpia után nyert két vb-t (1966, 1967), egy Eb-t (1967), hogy aztán az 1968-as mexikóvárosi olimpián is behúzza az aranyat, de az élet nem csak ezért ismételte önmagát. A felkészülés közben Picinek egyszer rácsapták a kezére egy autóbusz ajtaját, ezért meg is kellett műteni, és persze a térde most is rendetlenkedett. A döntőben újra Roscsin jött vele szembe, de a döntetlen – mivel előtte az összes meccsét kétvállal nyerte – most is neki kedvezett. Kozma István lett a magyar birkózás első, máig egyetlen kétszeres olimpiai bajnoka. S ha 1970. április 5-én nem jön a 15-ös jelzésű csuklós autóbusz, akár még 1972-ben, Münchenben is győzhetett volna.
Mindössze harminc éves volt, amikor elragadta a halál. A rákoskeresztúri új köztemetőben óriási részvét mellett helyezték végső nyugalomra, az egész ország gyászolta a szelíd lelkű, bohém óriást.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!