Végre irány a strand!

Minden idők legnagyszerűbb magyar női vízilabdázója most végre a kiszabadulás boldog napjait éli.

Újra felszabadultan élvezheti az életet Forrás: Stieber Mercédesz

– Most éppen az ebédemet főzöm, de egy óra múlva egy ismerősömmel lemegyünk az imperiai strandra, s még az is lehet, hogy megmártózunk a habokban. A napokban kétszer is úsztam már a Földközi-tengerben, kellemes, húsz fok körüli a víz, egy pólósnak ez meg sem kottyan – újságolta örömmel Stieber Mercédesz, a kétszeres világbajnok vízilabdázó, aki évek óta az olasz–francia határ közelében, Imperia városában él és dolgozik a helyi vízilabdaklubnál. Merci a koronavírus-járvány miatti karantén idején többször is jelentkezett naplójával; most végre a kiszabadulás boldog napjait éli, ahogy az szavaiból kiderül.

– Május 18-án enyhítettek a karantén szigorán, 25-én pedig végleg feloldották a korlátozó rendelkezéseket. Egyértelműen kijelenthetem, hogy túljutottunk a nehezén, lecsengőben van a járvány, az új megbetegedések és a halálos áldozatok számát jelző adatok napról napra kedvezőbbek, és az az igazság, mi magunk is immunisak lettünk a szörnyű hírekre. Míg pár hete még kívülről tudtam a halálozási adatokat, ma már ezek az információk nem is nagyon érik el az ingerküszöböt – mondta minden idők legnagyszerűbb magyar női vízilabdázója.

– Ha lenézek az utcára, látom, hogy kinyitottak a pizzériák, az emberek fogyasztanak a teraszokon; a szállodák a jövő héten nyitnak, persze az ismerőseim mondják, nagyon kevés a foglalás. A gazdaság talpra állása hónapokat, sőt akár éveket is igénybe vehet.

Újra felszabadultan élvezheti az életet
Fotó: Stieber Mercédesz

Amikor azt kérdezem, az ismerősei közül megbetegedett-e, netán meg is halt-e valaki, hosszú másodpercekig csend van a vonal túlsó végén.

– Az egyik tanítványom nagynénje elkapta a vírust, és több mint három hétig 39-40 fokos láza volt, tizenöt kilót fogyott, majdnem belehalt. A környéken van egy idősotthon, a lakók majdnem fele elhunyt, de őket nem ismertem. Szóval nem játék a járvány, nem véletlen, hogy óvatosak az olaszok. Magam is az vagyok, nem csoda, hogy csak lassan indul újra az élet. A boltokba továbbra is csak kevés embert engednek be egyszerre, hosszú sorok állnak az utcán. Sokan még viselik a maszkot, de legalább már nem kell otthon rostokolnunk. Utólag bevallhatom, úgy az ötödik hét környékén jött el a mélypont: ha nem is lettem depressziós, de meglehetősen kilátástalannak láttam az életet, amibe az is belejátszott, hogy pocsék volt az idő. De most már süt a nap, ezért mindjárt más!

Mindjárt más, és a következő másfél hónapra a fizetés is biztosított, de aztán…

– Azt még nem tudjuk, mi lesz szep­tembertől. A szomszéd városba járunk át úszóedzéseket tartani, mert vízilabdázni egyelőre nem szabad, a testi érintkezés tiltott, a mi uszodánkat meg amúgy is tatarozzák. Addig is itt a tenger, már megyek is, mert vár a napfény. Nem is hittem volna, hogy itt, Liguriában – ahol szinte mindig süt a nap – ennyire fogok örülni egy kis tengerparti sétának.