Sötét nap volt 2019. május 11-e Gereben Lívia számára, a magyar női kosárlabda-válogatott és a KSC Szekszárd játékosa aznap tudta meg, hogy leukémiában szenved. A 21 éves lány az elmúlt egy évben több kemoterápiás kezelésen és egy őssejt-transzplantáción is esett, akaraterejének, valamint kitartásának köszönhetően pedig győztesen került ki élete meccséből, de azért jól emlékszik még a lappangó kórra és a kezelés okozta nehézségekre.
„Akkor kezdtem megijedni, mikor már annyira le voltam gyengülve, hogy a kanapéról sem tudtam felkelni” – emlékezett vissza, míg testvére, Gereben Dorka elárulta, megálmodta húga betegségét: „Két héten keresztül minden este azt álmodtam, hogy kint vagyok a meccsén, ő pedig egyszer csak összeesik. Kérdeztem anyát, hogy hol van a Livi, mert nem találom, mire azt felelte, »ő már az égiekkel játszik«”.
A fiatal lány édesapja könnyek közt mesélte el, bizony összeomlottak Livi betegségének híre hallatán, de a klubjában, valamint a válogatottnál dolgozókat és a játékostársakat is mélyen érintette a szörnyű diagnózis. Nem úgy Livit, aki édesanyja elmondása szerint elképesztő tartásról és erőről tett tanúbizonyságot: „Nem láttunk rajta kétségbeesést, nem omlott össze, ez pedig tartotta bennünk az erőt, merthogy ha ő ennyire erős, akkor mi sem gyengülhetünk el”.
Lassan viszont megkezdődött a kezelés, amelynek a kezdeti fázisában ugyan még a kórházi ágyán is edzett (ekkor már nem kelhetett fel), de amely aztán még a sokat látott élsportoló számára is tartogatott igen kellemetlen meglepetéseket.
„Gondoltam, na, majd én megmutatom, hogy egy évnél hamarabb is meg lehet ebből gyógyulni. Kinevettem a főorvost, mikor azt mondta, a falhoz fognak lökni a kemoterápiával, hiszen annyi kemény edzésen részt vettem már, fájt itt-ott rettentően sérülés vagy izomláz miatt. Aztán jött a hidegzuhany…
Az első tíz napban nem érzékeltem különösebben semmit, viszont ami utána jött, mikor elkezdte a kezelés gyilkolni a szervezetemet… Nehéz volt azt is megélni, hogy azoktól, akik kezeltek, hónapokig nem kaptam pozitív híreket. Úgy éltem a napjaimat, hogy nem tudtam, mi lesz a következő percben, nem láttam a fényt az alagút végén.”
„Volt hogy hetekig a telefont se tudtam a kezembe venni. Rengeteget aludtam, vagy éppen olyan fájdalmaim voltak, hogy hiába voltak mellettem a szüleim egész nap, csak két mondatot beszéltünk, mert vagy képtelen voltam a fizikai gyötrelem miatt, vagy nem volt erőm.”
