Kucsera Gábor: A bélyeget legalább levakarhatnák rólam

Az első számú sportceleb Magyarországon, amihez – női szíveket megdobogtató fizimiska, szálfatermet és ebben a közegben kirívóan természetes viselkedés – minden adottsága megvan. Kucsera Gábor olykor gyakorolja ezt a szerepet, de nem azonosul vele, a mai napig kajakosnak tartja magát, éppen ezért a Pekingben elszalasztott olimpiai aranyérem élete legnagyobb csalódása.

Kucsera Gábor önmagát adta a Farm VIP-ban Fotó: Teknos

– Az anyagiak tehát nem is motiválták?

– Nem vagyok álszent.

Először 2008-ban szerepeltem realityben, s A sztárok a fejükre estek című műsorral, amit megnyertem, kis túlzással több pénzt kerestem, mint a kajakozással addig összesen.

Soha nem voltam pénzéhes ember, ma sem vagyok, de anyagilag biztos lábon állok. Nem mondom, hogy nem jön jól a pénz, amit a műsorral keresek, de nem vagyok rászorulva. Inkább a feleségem szokott győzködni, mondván, valaki úgyis elvállalja a szerepet, miért hagynám ki én. Nincs menedzserem, nem kínálgatom magam, úgy szoktak keresni, győzködni, s van, amire rábólintok. A Farm VIP valóban nekem való műsor volt, végig élveztem.

– Ezekben a szerepekben, ha csak tudat alatt is, nem azt bosszulja meg, hogy a kajakozással nem tudta kivenni az életből azt, ami járt volna, sőt a pályafutása végén még meg is hurcolták, akkor ily módon kárpótolja magát?

– Érdekes kérdés. Én a mai napig sportolónak tartom magam; igen, van hiányérzetem, de azt is tudom, mit köszönhetek a kajakozásnak. Egész röviden, szinte mindent. Úgy gondolkozom, hogy a valós teljesítményért jár elismerés.

Nekem is furcsa, hogy az emberek jobban értékelik a Farm VIP-ban, mint a kajakban nyújtott produkciómat.

Ennek, mint minden reality esetében, nyilván az az oka, hogy egy ilyen szerepbe könnyen bele tudják magukat képzelni az emberek. Arról viszont túlnyomó többségüknek fogalmuk sincs, ezért igazából át sem tudják érezni, hosszú évek milyen kemény munkája kell ahhoz, hogy valaki történetesen az ezer métert három és fél perc alatt le tudja kajakozni. Nevén nevezve, ez a realitás. Igen, én is úgy gondolom, ezektől a műsoroktól elvárható lenne, hogy olyan emberek kapjanak benne szerepet, akik a maguk területén valós teljesítményt tudnak felmutatni. Innen nézve talán nem kell szégyenkeznem. Hogy bosszút állnék? Nem, biztosan nem, nem vagyok bosszúálló alkat. Azt azonban elismerem, nehezen éltem meg, hogy 2015-ben hirtelen sokkal érdekesebbé váltam a drogügyem miatt, mint előtte éveken át a sportolóként elért eredményeimmel.

– Több sikertelen év után 2015-ben újra megnyerte a hazai válogatót ezer méteren, készülhetett volna a világbajnokságra, de doppingmintája kimutatta, hogy kokaint fogyasztott. Világbajnoki, olimpiai álmok helyett eltiltották, véget ért a pályafutása. Így kellett történnie?

– Hülye voltam. Nehéz időket éltem, már beszéltem róla, a feleségemmel, Tápai Szabinával akkoriban mélyponton volt a kapcsolatunk. Arra a versenyre eleve úgy készültem, hogy ha nem nyerek, akkor befejezem. Fábiánné Rozsnyói Katalinnál edzettem akkoriban, aki mégiscsak érti a dolgát, engem is meglepett, hogy arra a versenyre ihletett formába kerültem, előjöttek a régi érzések, könnyedén, dinamikusan kajakoztam, erőlködés nélkül nyertem. Aztán lebuktam… Mentségemre, nem teljesítményfokozó szerrel, mint többen is a sportágból, s nem is hablatyoltam, hogy a kokaint belecsempészték az italomba meg hasonló, elismertem a vétségemet. Mégis meghurcoltak, sőt csak engem hurcoltak meg, s bizony az ígéretek dacára a szövetség támogatását sem éreztem.

Igen, a verseny előtti napokban felszippantottam egy csíkot, de nem vagyok, soha nem is voltam drogos. Megfizettem ezért a hibáért.

A torzóra sikeredett pályafutásommal és az esetet követő rendőrségi, hatósági eljárással, amit senkinek sem kívánok.

– Ezzel már csak a másod-, sőt sokadik virágzásától esett el. A nagy esélyt Pekingben szalasztotta el, amikor Kammerer Zoltánnal ezer kettesben esélyesként csupán ötödikek lettek. Emlékszem, a döntő után egy félreeső stéghez eveztek, sokáig ott búslakodtak. Jól gondolom, hogy a kajakos pályafutása érdemben ott, akkor véget ért?

– Igen, így igaz.

Azt a csapást nem tudtam kiheverni. A versenypályától egyedül, gyalog mentem vissza a szállodába. Felhívtam anyukámat, s zokogtam, mint egy kisgyerek.

A mai napig nem tudom feldolgozni azt a kudarcot, s azért, mert az nem az én kudarcom volt. Borzasztó érzés volt akkor, huszonhat évesen, erőm teljében szembesülni azzal, hogy csak dumálnak róla, de igazából én, Kucsera Gábor senkinek sem vagyok fontos, hanem csak az, amit elérek, s ha úgy gondolják, mástól, másoktól többet remélhetnek, akkor én semmit sem számítok.

– Mire gondol pontosan?

– Az egész évre, arra az útra, ami Pekingbe vezetett. Kammerer Zolival ötszáz és ezer méteren kettesben indultunk az olimpián, ehhez képest párosban egész évben egyetlen versenyen, még május elején, a szegedi világkupán eveztünk. Parciális érdekek miatt négyesben csatáztunk értelmetlenül…

A pekingi olimpia döntőjében szétcsúsztak Kammerer Zoltánnal
Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI

– …Hátha két „csókost” kijuttatnak az olimpiára.

– Igen. S még abba is belekényszerítettek, hogy egyesben induljak az Európa-bajnokságon. Az akkori formámról csak annyit, hogy noha nem készültem egyesre, kevesebb mint egy tizeddel kaptam ki a Pekingben is győztes brit Tim Brabantstől. S ez csak egy melléfogás.

Azon a nyáron esett szét végleg Kati néni női csapata, s a lányok is a mi edzőnkkel, Sári Nándorral készültek az olimpiára. Mindig utánuk edzettünk. Nem akarom megbántani, de mindig attól függően, hogy Janics Natasa éppen mennyit késett az edzésről. De a lányoknak akkor minden hiba bocsánatos volt, mert a sportágban mindenki tőlük várta az aranyakat, a tízmilliókat…

Velünk már senki sem foglalkozott, magunkra maradtunk. Mindezek betetőzéseként a kajak-kenus versenyek kezdete előtt három héttel kiutaztunk Pekingbe, mert Kamera volt a zászlóvivő. Zajlottak az evezősversenyek, tömve volt a pálya, borzasztóan hullámos volt a víz, ott is mindenki a lányok problémáival törődött, mi pedig, ahelyett hogy kihegyeztük volna a formánkat, leépültünk.

– Ráadásul rossz taktikával versenyeztek, kilőttek a rajt után, a vetélytársak köszönték, vizeztek a hajójukon, aztán a hajrára önök bekötöttek, kipukkantak.

– Igen, lehet, sőt valószínűleg ez is hiba volt, de szétfeszített minket az adrenalin, ötszáz méterig repült alattunk a hajó, már elhittük, hogy nyerünk. De hát ez is ránk volt hagyva, nem kaptunk segítséget, nem elemezték a vetélytársainkat, mégis, milyen taktikával kellene versenyeznünk.

– A következő olimpia idején is csupán harmincéves volt, de még csak ki sem jutott Londonba. Miért nem tudta összekapni magát?

– Nagyon mély sebet ütött belém Peking, elvesztettem a hitem, 2008 szilveszterén be is jelentettem az edzőnknek, hogy befejezem. Csak hosszas rábeszélésre folytattam, de, elismerem, nem a korábbi elánnal. A londoni olimpia közeledte adott új lendületet. A 2011-es szegedi világbajnokságon Kammererrel, Vereckei Ákossal és Boros Gergellyel hetedikek lettünk a négyessel. Ugyan a legfontosabb célt teljesítettük, megszereztük a kvótát, de az eredményt mindenki csalódásként könyvelte el. Pedig józanul is lehetett volna mérlegelni, hogy csupán fél hajóval kaptunk ki a győztestől. A következő évben az első válogatót simán megnyertük, de mert Boros egyesben és kettesben nem teljesítette a szerintem értelmetlen feltételeket, a második válogatón nem indulhattunk el ebben az összeállításban. Széthullott az egység, s én egyedül és itthon maradtam.

Több volt a Kammerer, Vereckei, Kucsera, Boros négyesben, mint amit elért
Fotó: Kovács Tamás/MTI

– Kammerer átigazolt a rivális egységhez, amellyel Londonban aztán ezüstérmet szerzett. Kibeszélték azóta ezt az esetet?

– Akkoriban volt egy hosszabb mosolyszünet közöttünk. Ha nem is veséztük ki a dolgot, de azért rendeződött a kapcsolatunk, újra haverok vagyunk. A londoni olimpiáért mégsem tehetek szemrehányást másoknak, már nem voltam olyan erőben, mint négy évvel korábban.

– Kammerer negyvenkét évesen is készül az olimpiára, ön tehát harmincnyolc évesen még nem öreg. Könnyen elengedte a kajakozást?

– Azt azért nem mondanám. A mai napig ég bennem a versenyszellem, megpróbáltam visszatérni, de az orvosom lebeszélt róla.

– S ha éppen nem tévéműsorban szerepel, hogyan telnek a napjai?

– Mindenekelőtt boldog családban élek a feleségemmel és immár két gyerekünkkel, Bencével és Millával, az eltiltásom azzal kárpótolt, hogy Bence fiam velem nőtt fel. Van egy cégem, masszázságyakat forgalmazunk, a mostani nehéz időkben ez már napi elfoglaltságot igényel. Emellett elvállaltam egy feladatot, a Magyar Református Szeretetszolgálat Nyilas Misi ösztöndíjprogramjában mentorként veszek részt, segítek például a leukémián átesett szabadkai kajakosnak, Opauszki Péternek.

– A kapcsolata ezzel kimerül a kajakozással?

– Lényegében igen. Emiatt van is hiányérzet bennem. Ha nem is edzőként, de mentorként, a tapasztalataimat átadva szívesen segítenék a fiataloknak. Még ha a mai napig van is bennem keserűség a pályafutásom miatt, büszkén tekintek vissza a kajakos múltamra, tudom, hogy sokat köszönhetek a sportágnak. Legalább a bélyeget levakarhatnák rólam. S akkor talán hasznomat is láthatnák.

Nem hencegni akarok, de a közösségi média világában valószínűleg elsősorban hozzám kötik a kajakozást, a tömegeknek én vagyok az ismert kajakos, amivel a sportág javára is lehetne valamit kezdeni.