Több összetevője van, hogy miért nem sikerült meglovagolni a 2015-ös hullámot hosszabb távon. Mindenekelőtt talán azért, mert a nagy tornákon nem sikerült átütő eredményt elérni. Az akkor az elismert spanyol edző, Sito Rivera vezette válogatott például a 2016-os Eb-t a papírforma szerint két vereséggel zárta. A csapat a rá következő évben ismét ott állt a siker kapujában, de nem tudott átlépni a küszöbön. A Eb-selejtező rájátszásában a kevésbé esélyesnek tartott Lengyelország állta az utunkat. A kudarc után Rivera távozott, azóta Turzó József irányítja a válogatottat.
További gond, hogy az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) 2018-ban kedvezőtlen döntést hozott: az addig kétévente megrendezett Eb-k között a nagypályás futball mintájára négy év szünetet rendelt el, így ritkábban kerül az érdeklődés homlokterébe a sportág. Ugyan az Eb-k között világbajnokságok is vannak, de oda kevesebb európai csapat jut ki, nincsen reális esélyünk a kvalifikációra, nem véletlen, hogy csak egyszer jártunk futsal-vb-n, 1989-ben, amikor még gyerekcipőben járt a sportág. Így a Turzó vezette válogatottnak két évet várnia kellett a 2022-es Eb tavaly januárban kezdődött selejtezőire.
A futsal hazai hátországa az elmúlt években átalakult. Az addigi legsikeresebb hazai klub, a Rába ETO 2018-ban megszűnt, noha nem sokkal előtte bejutott a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe. Azóta a Haladás, a Veszprém és a Berettyóújfalu a három legerősebb magyar klubcsapat, utóbbi épp a BL-nyolcaddöntőre készül a Benfica ellen. Tízéves távlatban sokat fejlődött itthon a futsal, a Magyar Labdarúgó-szövetségtől tudjuk, hogy 2010-ben csupán alig ezer igazolt játékos volt a sportágban, ma viszont 21 400-an futsaloznak, 890 fiú- és 60 lány-utánpótláscsapat működik. Azonban nehézséget okoz, hogy a tehetségeket elszívja a jobb anyagi lehetőségekkel kecsegtető nagypályás futball. Jó példa erre Soltész István esete, aki sokra hivatott futsalosként 2019-ben az akkor még NB II-es Budafokhoz szerződött profi labdarúgónak. Persze valahol ez a dolgok rendje.
