időjárás 5°C Virgil 2022. november 27.
logo

A dollárbaloldal három hazugságát cáfolta Rákay Philip + videó

Egyedül ő vitte el a balhét a honvédosok bundaügyében

Pajor-Gyulai László
2021.04.04. 06:55
Egyedül ő vitte el a balhét a honvédosok bundaügyében

Húszévesen bravúros teljesítménnyel Debrecenből mutatkozott be a válogatottban, majd a Bp. Honvéd játékosaként zsinórban öt bajnoki címet is nyert. Az 1982-es és a ’86-os világbajnokságon minden meccsen pályára lépett a magyar válogatottban, majd az évtized második bundabotrányáért ő vitte el a balhét. Az 55-szörös válogatott Sallai Sándor mindemellett a nagybátyja a német Freiburg légiósának, Sallai Rolandnak, aki legutóbb Lengyelország és San Marino ellen is gólt szerzett.

– Gratulálok az unokaöccséhez! Gondolom, nagyon büszkén nézte Lengyelország és San Marino ellen is.

– Persze, bár a legbüszkébb szerintem a testvérem, az édesapja. Amikor Roland kisgyerek volt, azt mondtam, itt van közöttünk az új Törőcsik vagy Maradona. Termetre kicsi, de hihetetlenül robbanékony volt, a kapustól elkért labdát le tudta vinni az ellenfél kapujáig. A képességeivel kilógott a nála nagyobbak közül is, és tudatosítottuk benne, hogy ez ajándék, de rengeteg alázat, munka és gyakran szenvedés kell ahhoz, hogy az álmait megvalósítsa.

– Rá kellett venni?

– Nemigen. Tibor, az apja az élvonalban futballozott, Roland mindig ott volt az edzéseken, és a focin kívül nem is igen érdekelte más. Imádott játszani, előfordult, hogy éjfélkor hívtam lábteniszezni, és felcsillanó szemmel jött azonnal. Szerintem túlzásba is vitte az akarást, a legnagyobb baja az, hogy még mindig bizonyítani akar. Az edzőnek, a társaknak, a közönségnek, mindenkinek, és emiatt kissé görcsösen játszik. Ha ettől megszabadulna, lazábbá válna, és visszajönne a benne lakozó hihetetlen játékosság, akkor nagyot léphetne még feljebb. Remekül átlátja az egyes szituá­ciókat, olvassa a futballt, azonnal tudja a legjobb megoldást, és ebből kellene többet mutatnia.

– Hány generációs a Sallai futballfamília?

– Kettő, a testvéremmel mi ketten voltunk az elsők, és Roland minket követ. Az édesapám Hajdúhadházon időnkét beállt közénk, gyerekek közé, de nem volt ügyes. Hajdúhadházon laktunk, szerette a futballt, a Vasasnak szurkolt, mi pedig az utcán játszottunk az iskolán kívül reggeltől estig. A testnevelő tanárom ösztönözte a szüleimet, hogy vigyenek el helyi és megyei válogatókra, és ott már kialakult bennem az a motiváció, hogy jobb legyek mindenkinél. Volt más is, anyukámmal a piacon mindig meg kellett keresnünk a legolcsóbb krumplit, és elhatároztam, futballista leszek, és majd keresek annyi pénzt, hogy bármilyen krumplit megvehessek.

 

Sallai Sándor két felnőtt világbajnokságon is minden csoportmeccsen pályára lépett Fotó:Mirkó István

 

– Kézenfekvő volt, hogy a Debrecenbe igazol?

– Az volt a környéken a legrangosabb csapat. Eleinte gondot okozott, hogy kollégiumba akartak tenni, én viszont inkább minden este hazafutottam Hajdúhadházra, végül a család beköltözött Debrecenbe. Nagyon büszke voltam, hogy az ifiből kiöregedve én kaptam szerződést a felnőttcsapattól, és akkor már rendszeresen játszottam az NB II-ben.

– Gyorsan futott fel a karrierje, hiszen húszévesen az akkor már élvonalbeli DVSC-ből válogatott lett. Ráadásul nagy bravúrral: Bukarestben levette a pályáról a románok sztárját, Anghel Iordănescut.

– Ennek az volt az előzménye, hogy életem első NB I-es meccsén Kovács Ferenc, az edzőm azt mondta, a középpályán én találkozom majd a legtöbbször Törőcsikkel, akit fogjak le, majd bátran támadjak, mert úgysem lép vissza velem. Így is lett, Törőcsik hármast, én nyolcast kaptam a Népsporttól, és Mészöly Kálmán szövetségi kapitány alighanem ezért bízta rám a bukaresti stadion pokoli környezetében Iordănescut.

– Egy évvel később, a nyolcvankettes világbajnokságon még nemesebb feladatot kapott, Maradonát…

Ő más kategória volt. A meccs előtt Mészöly Kálmán elmondta, szívjam el előle a levegőt is, tépjem le róla a gatyát, de beszéljek Garaba Imrével, ő már harcolt ellene. Imre azt mondta, hagyjam őt békén, megrúgni sem tudta Maradonát, nemhogy lefogni. Mészöly segítője, Mezey György ellenben azzal küldött ki, hogy nem kell fognom, csak zavarjam meg, mögöttem majd tolódnak a többiek, és elviszik előle a labdát. Az első ilyen esetnél láttam, hogy a közelben nincsen egyetlen társam sem… Maradonát egyébként először a hetvenkilences U21-es világbajnokságon láttam, már akkor hatalmas sztár volt.

– Azon kevés magyar labdarúgók egyike, akik a nyolcvanas években két világbajnokságon mind a hat mérkőzésen pályára léptek. Mi volt a legmarkánsabb különbség a két válogatott között?

– Spanyolországban több volt a kiemelkedő tudású futballista a keretben, a mexikói viszont csapatként megtervezettebb, tudatosabb volt.

– Mégis a szovjetek elleni null-hattal az bukott látványosabban. Sokan faggatták már Irapuato rejtélyéről?

– Érthető, hogy máig mindenkit izgat. Előtte hetekig készültünk a hideg osztrák hegyekben, majd Mexikóban a nagy hőségben edzettünk, mindig vért vettek tőlünk, kaptunk pótlásokat ásványokból és vitaminokból, de a szovjetek elleni meccs után ezek a mérések valamiért elmaradtak. Éreztük, hogy itthon mindenki minimum érmet vár tőlünk, majd a mérkőzés előtti éjszaka a legtöbben nem tudtunk aludni, a bemelegítésnél pedig nem láttam el a félpályától a kapuig.

Az volt még döbbenetes, hogy az addig határozott vezérünk, Mezey György a szünetben null-háromnál nem szólt semmit, majd azt mondta, menjünk vissza, és játsszunk tovább.

 

Ez azért is lett végzetes, mert ha csak egy góllal kevesebbel kapunk ki, továbbjutunk a csoportból. Ha nem gólt akarunk szerezni abban az állapotban, hanem elkerülni a nagyobb vereséget, akkor nem is esünk ki, mert úgy nem kaptunk volna hatot.

– Ez az év, 1986 más szempontból is meghatározóvá vált, mert a Bp. Honvéd akkor játszotta a később elhíresült debreceni meccsét az utolsó fordulóban. Erre hogyan emlékszik vissza?

– Sajnos nagyon jól, mert az hosszú távon megpecsételte a sorsomat. A mérkőzés előtti napokban Szűcs Sándor, a debreceni futball atyaúristene, akit én nagyon tiszteltem, beállított hozzám, a lakásomba. Gyakorlatilag megfenyegetett, hogy mi már bajnokok vagyunk, ők a kiesés ellen játszanak, és ha nem adunk le legalább egy pontot, akkor megnézhetem magamat. Mondtam, engem nem érdekel, nem tartozom a csapat befolyásosabb tagjai közé. Másnap elmeséltem a vezéregyéniségeknek, mi történt, és őket is hidegen hagyta a dolog, korábban már belekeveredtek egy botrányba, nem hiányzott nekik még egy. Nekünk a vezetők végig azt sugallták, hogy ez az utolsó forduló, csak ne égjünk meg bajokként, jó az iksz is. Végül egy-egy lett, mi repülővel jöttünk vissza a tiszti házba a bankettre, ahova odajött Szűcs Sándor, aki kint sem volt a meccsen, adott hatszázezer forintot, és azt az öregek szétosztották nemcsak a játékosok, hanem még a háttérben dolgozók között is.

– Sok nem juthatott egy embernek. Megérte?

– Állítom, hogy nem volt bunda. A világbajnokság után a többség külföldre igazolt, és amikor a spanyol Oviedo kiszemelt magának, a sporthivatalban húzták-halasztották a szereződésem aláírását. Végül minden rendben volt, a feleségemmel együtt indultunk is volna, ám előző este elvittek a rendőrök. Több napon keresztül tartottak bent, megalázóan bántak és beszéltek velem, majd miután elengedtek, már lényegében végem volt a futballban. Egyedül vittem el a balhét, mert az akkori csapattársaim érthető módon nem jöttek haza, ráadásul nekem Debrecenből jött gyerekként nem is volt olyan hátterem, ami megvédett volna.

– Később azért, kilencventől lehúzott néhány évet Svájcban. Ez hogyan jött össze?

– Itthon méltatlan körülmények között éltem. A maffiózók törzshelyének számító Lőrinc étterem tulajdonosa segített lényegében alkalmi munkákkal, és játszottam az étterem kispályás csapatában, amellyel mindenkit legyőztünk. Igazi nehézfiúk között teltek a napjaim, az egyik helyiségben biliárddal, a másikban kártyával húzták le a balekokat, biliárdozni annyira megtanultam, hogy olykor egy kávét, később némi pénzt is nyerni tudtam. Nagy Antal szólt, hogy a svájci harmadosztályban lenne lehetőség, és én edzetlenül, túlsúllyal belevágtam. Nagyon jól ment, a tenyerükön hordoztak, feljutottunk a másodosztályba is, de megsérült a térdem, és végül hazajöttem. Azóta a futballon kívül telik az életem, a bundás bélyeggel nehéz is lett volna érdemi feladatot kapnom. Illetve mégsem teljesen futballon kívül, mert itt van Roland, neki annyit segítettem, amennyit csak tudtam, és ez így lesz továbbra is.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.