– Négy arany- és három bronzéremmel zárta a tokiói olimpiát, a hét dobogós helyezésével pedig minden idők legsikeresebb női versenyzője lett a szovjet tornásszal, Maria Gorokovszkajával holtversenyben, aki az 1952-es helsinki játékokon végzett ugyanennyiszer a legjobb háromban. Önnek mi a titka?
– Talán abban különbözöm másoktól, hogy általában nincsen igazi versenytervem, nem tudom előre megmondani, milyen lesz a futam vége. Engem ez tesz gyors úszóvá, azt vallom, hogy nem szabad túlgondolkodni a dolgokat. Legalábbis nekem ez jön be.
– Tehát a medencében való rögtönzésből születnek az olimpiai érmek?
– Azért nem egészen. Sokat jelentenek ezek a sikerek, hiszen megmutatták a kemény munkát, amit beletettem a felkészülésbe, és nemcsak én, hanem a mögöttem álló csapat is. Már hat éve dolgozom együtt az edzőmmel, aki mindig hitt bennem, segített eljutni arra a szintre, amelyen most vagyok, és sokat tett azért, hogy Tokióban a legjobbat tudjam kihozni magamból. Úgy utaztam ki az olimpiára, hogy tudtam, sosem voltam annyira felkészült, mint akkor.
– A riói olimpián szerzett bajnoki címével együtt Tokióban már ötszörös aranyérmes lett, így beállította Ian Thorpe ausztrál rekordját. Mit jelent ez önnek?
– Óriási megtiszteltetés, hogy a nevem olyasvalakié mellett szerepel, mint ő. Úgy nőttem fel, hogy a világszerte csodált Ian Thorpe volt minden idők legnagyobb ausztrál úszója, és még most is ő az, ha engem kérdez. Nem is tudom még elhinni, felfogni, hogy vele egy lapon emlegetnek, és ez a valóság. Tudom, hogy rengeteget kell dolgoznom azért, hogy ezt a szintet tartani tudjam. Szeretném folytatni a 2024-es párizsi olimpiáig, mert most úgy érzem, tudnék még faragni az időimen, vannak még területek, amelyeken tovább fejlődhetek. Úgy mentem haza Tokióból, hogy nem megelégedtem, hanem még többet akartam tenni.
– Nem is pihent az elmúlt két hónapban?
– Muszáj volt pihennem, nem volt más választásom. Miután hazatértem Ausztráliába, két hétig karanténban voltam, amelyben túl sok mindent nem lehetett csinálni, utána pedig még három hétig korlátozó intézkedések voltak hatályban, így összesen öt hétig ha akartam volna, sem tudtam volna edzeni. Ez idő alatt ki tudtam kapcsolódni, élveztem a családommal töltött időt. A körülmények miatt viszont az nehezen lett volna megvalósítható, hogy minden családtagommal és barátommal megünnepeljem a sikert, amit sajnálok. Ugyanakkor az, hogy most itt lehetek, jó lehetőség a kiszakadásra, a nagyobb szabadság átélésére, ami jól esik. Ráadásul közben úszhatok, ami szuper, hiszen Ausztráliában jelenleg nincs sok lehetőség az edzésekre.
Persze nagyon várom már a karácsonyt, amikor újra otthon leszek, és remélhetőleg az ünneplést is bepótolhatom majd.
