Ide nem kellett a tehertaxi

Távolugrásban a 830 centis magyar csúcsa hosszabb életű Bob Beamon legendás és régebbi Mike Powell jelenlegi világrekordjánál, s az a bizonyos 1985-ös eredmény a múlt heti dohai atlétikai vb-n még mindig a negyedik helyre lett volna jó. A Testnevelési Egyetem Atlétikai Tanszékét vezető Szalma László az 1980-as moszkvai olimpián 22 évesen negyedik, az 1988-as szöuli játékokon hatodik lett. Az egyik nagy vesztese annak, hogy 1984-ben a magyar sportolók nem utaztak el Los Angelesbe, amit akkor megsiratott, és a döntés még most is dühöt vált ki belőle.

A legnagyobb élményt az 1983-as budapesti fedett pályás Eb megnyerése jelentette a számára Fotó: Teknős Miklós

A legnagyobb élményt az 1983-as budapesti fedett pályás Eb megnyerése jelentette a számára
Fotó: Teknős Miklós

– Kanyarodjunk vissza a távolugráshoz. A 830 centis országos csúcsával még most is negyedik lett volna, mi több, csak négy centivel maradt volna le a dobogóról.

– Az 1968-as olimpiától a mai napig igaz, hogy nyolcméteres eredménnyel a világversenyeken ott lehet lenni a döntőben. Mindig voltak nagy egyéniségek, mint Bob Beamon, utánuk Carl Lewis és Mike Powell, mögöttük pedig külön verseny zajlott. Az első atlétikai vb-n, 1983-ban Helsinkiben úgy lettem negyedik, hogy ugyanúgy 812 centit ugrottam, mint Mike Conley, aki a második legjobb eredményével előzött meg. De én örültem a negyedik helynek is, és az 1980-as moszkvai olimpián is, ahol 813 centis magyar csúcsot értem el. Azon a versenyen a lengyel Jaskulka is éppen ennyit ugrott, ám a második legjobb eredményemmel én végeztem előbb. A legszorosabb versenyem amúgy nem ezek voltak, hanem az 1985-ös pireuszi fedett pályás Eb. Ott az aranyéremről az döntött, miután Pálóczi Gyuszinak és nekem is 815-ös és 801-es ugrásaink voltak, hogy neki a harmadik legjobb 792, nekem 790 centi volt. Ám nem sajnáltam tőle az Eb-aranyat, nekem addigra már volt kettő, és egyébként is nagyon jó barátok, minden versenyen szobatársak voltunk.

– Miért éppen távolugró lett?

– Ifiként tizenöt magyar bajnoki címet szereztem, a távolugrás mellett 100 méteren, 110 méter gáton, rúdugrásban, tízpróbában, és váltókkal is tudtam győzni. A Vasasban Schulek Ágoston volt az első edzőm, akinél sokoldalú képzést kaptam, de ő rúdugró volt, és először nekem is rudat adott a kezembe. Ez azonban akkor kicsit macerás szám volt. A versenyek előtt először el kellett mennem a Széna térre tehertaxiért, onnan a Vasas pályára, ahol felpakoltuk a rudakat, irány a verseny, és verseny után vissza is kellett vinni. A távolugráshoz pedig csak egy szöges cipő kellett, ami belefért a táskámba. De persze az is lényeges volt, hogy a legjobb korosztályos eredményeimet mégiscsak távolugrásban értem el.

– Később a fedett pályás Európa-bajnokságokon két aranyat, három ezüstöt és egy bronzot szerzett, ami egészen páratlan teljesítmény, és ha jól tudom, első magyarként is tető alatt jutott túl a nyolc méteren.

– Így igaz, 1978 januárjában kerek nyolc métert ugrottam itthon a hajdani Olimpiai Csarnokban. Úgy, hogy azon a napon délelőtt megbuktattak a TF-en egy nem különösebben fontos tantárgyból. Miután a tanár késett egy órát, ketten odamentünk hozzá, hogy mi szeretnénk kezdeni, mert délután versenyünk lesz. Hümmögött egy sort, aztán kávézhatott bent, majd fél óra múlva kiszólt, hogy jöjjön be az a két versenyző, és mindketten elég gyorsan megkaptuk a magunk elégtelenjét. Három nap múlva aztán engem megint megbuktatott, mert szerinte nem lehet nyolc métert ugrani és vizsgára készülni egyszerre. Akkor már nagyon ideges voltam, az is megfordult a fejemben, hogy ott kell hagynom a TF-et, de harmadszorra átmentem a vizsgán. Mindenesetre szerintem megvolt az oka, hogy fekete bárány lettem ezen az akkor úgynevezett marxista tanszéken.

– Éspedig?

– Még a TF előtt, amikor tizenkilenc évesen Hódmezővásárhelyen katonáskodtam, és már utazhattam a San Sebastian-i fedett pályás Eb-re, felkeresett két elhárítótiszt, hogy „Szalma elvtárs, odakint nyitva kellene tartania a szemét”. Amikor hazajöttem, azt mondtam nekik, hogy nem láttam semmit. Utána a TF-en is felajánlották, hogy tudnának segíteni az előmenetelemben, vagyis próbáltak beszervezni, de nemet mondtam.

– Nem vidám téma az 1984-es olimpia sem. Hol volt, amikor megtudta, hogy nem utazunk?

– Otthon, és nem tagadom, elsírtam magam, amikor a televízióban bemondták. És még most is dühöt érzek. Az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy megyünk, mint a románok, de mi itthon maradtunk. A kézilabdázó Gódorné Nagy Mariann-nal ketten mondtuk volna a csapatgyűlésen az esküt, mi már megkaptuk a formaruhánkat, és le is fotóztak benne bennünket. Rengeteg magyar sportoló pályafutását törte derékba ez a döntés, én is abba akartam hagyni, az akkori edzőm, Zarándi Laci bácsi tartotta bennem a lelket. Moszkvában még fiatal kölyök voltam, nekem az a negyedik helyem ellenére tanulóolimpia volt, Los Angeles lett volna az igazi. Lewist persze nem lehetett volna megverni, de aki az ezüst- és aki a bronzérmes lett, azt az olimpia előtt legyőztem.

– Los Angeles helyett mehetett újra Moszkvába, a szocialista országok olimpiapótló Barátság-versenyére, ahol megint negyedik lett, és így most nem kapja az olimpiai érmesek járadékát.

– Ki tudta még azt akkor, hogy lesz ilyen? Ki sem akartam menni, ám azt mondták, hogy akkor a nyugati versenyekre sem utazhatok. Ez komoly érvágás lett volna, mert akkoriban már tisztességes rajtpénzek voltak. Így aztán kimentem Moszkvába, de nagyon nem is melegítettem, úgy voltam vele, hogy essünk túl rajta, így ugrottam 815 centit.

– Pályafutása legnagyobb sikerének mit tart?

– Az olimpiai és vb-negyedik helyem rangosabbnak számít, a legnagyobb élményt mégis az 1983-as budapesti fedett pályás Európa-bajnokság adta. Hazai közönség előtt győzni úgy, hogy tíz-tizenkétezren nekem tapsolnak, az hihetetlenül jó, felemelő érzés.