Válogatottság, hála Benedek Tibornak, Krisztus-póz Kásás Tamással

Szabó Zoltán játékosként magyar bajnoki címig, BEK-győzelemig, s miként a beszélgetés során kiderült, egyszer válogatottságig is jutott. Igazán ismertté azonban a pályafutása végeztével vált a magyar vízilabdában, hiszen szakértőként rendszeresen hallhatjuk. A civilben jogász végzettségű szakember élete egyik adományának tekinti, hogy csapattársa és barátja lehetett Benedek Tibornak, s álmai netovábbja, ha közvetíthetné a magyar válogatott olimpiai győzelmét.

20230222 Budapest Szabó Zoltán Vízilabda szakkommentátor Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet MN Fotó: Mirkó István

– A színészettel nem próbálkozott fiatalon?
– Ha próbálkoztam is, már nem emlékszem rá… Van színész a családban, Anna lányom gyerekszínészként bontogatja a szárnyait, azt hiszem, meghagyom neki ezt a pályát.

– Csak azért kérdezem, mert a kellemes és jellegzetes orgánuma az első benyomás a vízilabda-mérkőzések közvetítésekor önt hallgatva.
– Igen, hallottam már ezt a véleményt, ami nekem mindig meglepő, mert közismert, hogy az ember a saját hangját másképp hallja, mint mások. Nem tartom egyedinek a hangom, de ha másoknak tetszik, annak természetesen örülök, annál is inkább, mert segíti a tényanyag, az információ továbbítását, közvetítését.

– Hogyan lett vízilabdázó, miért éppen a medencék világához vezetett gyerekként az útja?
– Kényszerpálya eredményeként. Aki élt már akkor és az emlékeiben fel tudja idézni a hetvenes éveket, az pontosan tudja, mire gondolok. A többséghez hasonlóan a mienk sem volt éppen tehetős család, nyaralásra egyetlen lehetőségként a balatoni SZOT-üdülés kínált alkalmat. Hetvenhétben, amikor ötéves voltam, mi is kaptunk beutalót, de nem tudtam úszni. A szüleim féltettek, mi lesz velem így a Balatonon, ezért beírattak Lihotzky Károlyhoz, hogy megtanuljak úszni. Karcsi bácsiról tudni kell, hogy legenda, intézmény Szegeden, az összes vízilabdázó nála tanult meg úszni, s később is mindenki nála pallérozódott. Megtanultam úszni, elmentünk a Balatonra nyaralni, s ha már ilyen jól alakultak a dolgok, amikor hazajöttünk, felajánlotta, hogy csatlakozzak az előkészítő csoporthoz. Ötévesen tehát bekerültem az uszodai közegbe, s azóta több szerepet is betöltöttem, de máig annak vonzásában élek, ott ragadtam.

A víz mindenkinek nyakig ér, és mégsem…

– Remélem, elnézi a következő, kissé szemtelen kérdést. Noha Kárpáti György aforizmáját jól ismerjük, miszerint a víz mindenkinek egyformán nyakig ér, ám a vízilabda már az ön idejében is a kétméteres vízi gladiátorok harca volt. Mivel tudta kompenzálni a termetéből fakadó hátrányt, hiszen, ha tippelhetek, a száznyolcvanöt centit nem haladja meg?
– Az évek során én is megyek össze, most már bevallhatom, játékosként száznyolcvanhárom voltam. Ez azért érdekes történet, mert idény elején mindig készült egy adatbázis, amihez le kellett adni a legfontosabb adatokat, így a testmagasságot és a testsúlyt is. Senki sem akart a legalacsonyabb lenni a csapatban, immár természetesen az Újpestről beszélek. Ma már kimondhatom, Vincze Balázzsal és Dala Tamással körbehazudtuk a világot. Kérdezgettük egymást, mennyit mondtál? Száznyolcvanötöt? Akkor én száznyolcvanhat vagyok…

– Így nőtt mindenki évről évre…
– Igen. Visszatérve a kérdés másik felére, ennyit adott a Jóisten.

Igen, a víz mindenkinek nyakig ér, de amikor Krisztus-pózban összemértük magunkat Kásás Tamással, akkor ő nem egy-egy tenyérnyivel lógott túl rajtam, hanem csak az alkarjáig értem.

A magasság nem minden, de tény, nem ideális testalkat az enyém a pólóhoz. De ez is egy szép feladat. Akkor gyorsabbnak, ügyesebbnek, okosabbnak, technikásabbnak kell lenni, mint a többiek. Más sportágakban is van példa erre, Muggsy Bogues százhatvan centivel lett sztár az NBA-ben, még zsákolni is tudott.

– Más sportággal nem próbálkozott? Attól kezdve, hogy lekerült az uszodába Karcsi bácsihoz, elrendeltetett a sorsa?
– A labdás sportágak mindegyikébe belekóstoltam. Kosárlabdáztam például, egy darabig párhuzamosan a vízilabdával kosárlabdaedzésre is jártam. Középiskolásként kézilabdáztam, a diákolimpián négyes döntőbe jutottunk, amire a mai napig nagyon büszke vagyok. S persze fociztam, mint akkoriban minden gyerek. Más szórakozásunk nem is volt akkoriban a szabadidőnkben, minthogy a panelházak között rúgtuk a labdát. Ja, igen, a teniszt is kipróbáltam. Utólag azt mondom, mindegyik nagyon hasznos volt, hiszen sok impulzus ért, szárazon azért gyorsabb a játék, pattog a labda, ami felgyorsítja a reakcióidőt.

Testközelből tanulni az olimpiai bajnok példaképektől

– Ha ennyire sokoldalú tehetség volt, akkor miért éppen a póló mellett kötött ki? A közeg miatt?
– Igen, az uszodában lenni mindennél jobb. S mert, utólag talán az élet is ezt igazolja, mégis csak abban voltam a legtehetségesebb.

Az edzői munka már nem fért bele az életébe. Fotó: Nemzeti Sport/Török Attila

– Gyakran hivatkoznak az uszodák világára mint különleges közegre. Önnek a pólón felül mit adott az életre való felkészítésben?
– Nagyon sokat. A magyar vízilabdás, ez a kiindulópont mindenkinek, olimpiai bajnok akar lenni. S világklasszis példaképekért nem kell külföldre menni, kapcsolgatni a tévét, az legendák testközelben ott élnek közöttünk. Az én egykori példaképeim többségével, Faragóval, Csapóval még együtt is játszhattunk, testközelből tanulhattunk tőlük.

Többgenerációnyi olimpiai bajnok él együtt a mai napig az uszodában. Mindenki előtt adott a példa, ha tehetséges, szorgalmas és szerencsés is, akkor eljuthat egészen idáig.

A sport része tehát ez: a legjobb akarok lenni a világon, és van is lehetőségem ezt elérni. De nem csak e tekintetben akartuk a nagy elődök eredményeit elérni. Régebben a medencék környékén kis túlzással mindenki egyetemet végzett ember volt. Ez is alapvető igénnyé vált, senki sem akarta kevesebbel beérni.

– Ma már durván tízezer igazolt vízilabdás van a gyerekektől a legjobbakkal bezárólag, a nyolcvanas években ez a szám talán az ezret sem érte el. A póló szűk, családias közegébe kivételezettséget jelentett bekerülni?
– Egyfelől igen, másfelől viszont a saját példámból kiindulva Szegeden a sok gyerek több sportág között oszlott el, mindenki megtalálhatta a neki megfelelő játékot. Nem volt annyira éles a vetélkedés, hogy mindenki vízilabdás szeretett volna lenni, mert más lehetőség nincs.

LEN-kupa-siker kontra BEK-győzelem

– Szegeden született és nevelkedett, ám Újpesten lett ismert játékos. Melyik a szíve csapata?
– Mindkettő. Nem vagyok vándormadár típus, három csapatban játszottam összesen. Szegeden nőttem fel, onnan lettem utánpótlás-válogatott, majd a legszebb éveket, szám szerint hatot Újpesten töltöttem, utána visszatértem Szegedre, majd kis megszakítás után visszatérve még két évet az Ybl-ben játszottam.

– Az Újpesttel elért sikerek közül a BEK-győzelemre a legbüszkébb?
– Igen, rang szerint egyértelműen az a legértékesebb. De nagyon érdekes, mégsem az 1994-es BEK- és szuperkupa-győzelmet érzem a leginkább magaménak, hiszen akkor egy apró fogaskerék voltam egy hatalmas gépezetben, amit elsősorban Benedek Tibi, Vincze Balázs és Dala Tomi működtetett. Mindenki tudta a szerepét, nagyszerűen kiegészítettük az említett világklasszisokat. Mégis, amire leginkább büszke vagyok, amit a legjobban a magaménak érzek, az a kilencvenhetes LEN-kupa-győzelem, hiszen addigra elmentek a válogatott játékosok, s néhány tehetséges fiatallal értük el ezt a sikert egy olyan szezonban, amikor senki nem várt tőlünk semmit.

– Baráti társaság volt az akkori Újpest?
– Hogyne, szerintem ez nem is megy másként, ha nincs egy kapocs, ami nem csak a sportról szól.

Benedek Tibor, Benedek Tibor…

– Nem akarok sebeket feltépni, Benedek Tibor volt a vezéregyéniség a csapatban?
– Abszolút. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ugyanabba a korosztályba tartozunk, mindketten ’72-ben születtünk. Már az utánpótlás-válogatottban együtt játszottunk három évet, és nyertünk együtt ifi Európa-bajnokságot, junior világbajnoki bronzérmet.

Nem akkor ismertem meg tehát Tibort, amikor már világsztár volt, hanem sokkal hamarabb. A szemem előtt bontakozott ki az az életút, ahogy Tibor nemcsak játékosként, hanem emberként is a magasba tört az adottságainak, a szorgalmának és az alázatosságának köszönhetően.

A mindenféle közösségek kapitányait, így sportban a csapatkapitányokat is kétféle vezényszó jellemzi. Előre, illetve utánam. Tiborra az utóbbi volt érvényes, ő tényleg mindig példát mutatott, de persze kérdéses volt, hogy utoléri-e az ember valaha…

– A média óriási hatalom, de erősítsen meg, Benedek Tiborból nem a média faragott legendát.
– Nem is hagyta volna, igaz, a kilencvenes években még nem volt ilyen nagy a média befolyása, mint manapság. Tibor önmagát valósította meg. Az ő személye, példája, kisugárzása, akaratereje egyszerűen nem hagyott más lehetőséget, mint hogy a környezetében, s itt említenem kell Vincze Balázst is, mindenki a maximumra törekedjen. Ha valaki nem száz százalékot nyújtott, akkor kikopott mellőlük.

– A válogatottság neuralgikus pont az életében?
– Egyszer voltam…

– Ez talán másoknak is újdonság.
– Azt is Tibornak köszönhetem. Az egyik felkészülési tornán 1995-ben, amit akkoriban Unicum-kupának hívtak, ő lebetegedett. Így az Universiadéra készülő csapatból egyszer-egyszer mindig más helyettesítette. Így jutott rám a sor, hogy a zárómérkőzésén, vasárnap a spanyolok ellen én is játszhattam. A meccset meg is nyertük 13-6-ra. Gál András barátom szokta is mondogatni, büszkén hirdethetném, hogy a spanyolok elleni mérlegem valószínűleg nekem a legjobb az egész magyar vízilabdában. Emlékezetes hét vége volt, hiszen előtte, szombaton, megnyertem a Balaton-átúszást. Egy évvel később pedig pedig az öbölátúszást, ami hivatalosan hosszútávúszó magyar bajnokságnak is számított. Medencés úszásban is országos bajnoknak vallhatom magam, mert 1993-ban szegedi színekben elindultunk két úszóból és két vízilabdából álló csapattal, s mert nem volt kiemelkedő ellenfél, győztünk is.

Szakértőként megtalálta a neki való szerepet

– Hogyan lett szakkommentátor?
– A Sport TV-n kezdődött talán, hogy a hivatalos kommentátor mellé beült egy szakkommentár is, eleinte rendre Faragó Tamás és Csapó Gábor. Az egyik alkalommal, éppen amikor Tonó nem ért rá, a szegedi barátom, az ismert riporter, Méhes Gábor hívott, hogy próbáljuk ki. Később aztán, ez 2009-ben történt, a Sportklub nevű csatornánál, amelynek a szintén egykori vízilabdás Hesz Máté volt az igazgatója, összeértek a szálak, állandó szakértővé avanzsáltam, s megragadtam ebben a szerepben.

Nem állítom, hogy tudatosan kerestem, mi lehetne az a szerep, amiben a nagy többség által elismerten kiemelkedő teljesítményt nyújtva a vízilabda közegében maradhatok, az élet hozta így, aminek persze nagyon örülök.

– Előfordult, hogy korábbi csapattársak, ismerősök elküldték melegebb éghajlatra, mert olyat talált mondani, ami nem tetszett nekik?
– Szerencsére nem. Nem állítom, hogy nem tévedtem, de ha ez megesett, akkor utólag megbeszéltük. A szurkolókkal nehezebb volt, például évtizede a Vasas–Eger párharc uralta a magyar vízilabdát, s egyszerre voltam vidéki bunkó meg Vasas-bérenc is. Mondtam a felhevült drukkereknek, én most hátralépek, előbb döntsétek el, ki és mi is vagyok… Megtanultam tisztelni a kommentátori munkát, ami nagyon komplex feladat, egyszerre nyolc-tíz dologra kell figyelni, s persze érthetően és hitelesen kell közvetíteni a történéseket.

– Kevésbé ismert rövid szakasza az életének, hogy bő éven át edzője is volt a Szeged felnőttcsapatának. Miért lépett vissza ettől a feladattól másfél éve, nyáron?
– Kezdjük először azzal, hogy miért léptem egyáltalán előre! Jogászként huszonnyolc éve dolgozom ugyanannál a cégnél. Nehéz több lovat megülni egy fenékkel. Nehéz helyzetbe került a csapat, megkértek, segítsek, elvállaltam, a háttérben az volt a kérdés, hogy Kiss Csaba mikor vonul vissza, s mivel még egy évet játszott, én ugrottam be. Ez alatt az egy év alatt megtapasztaltam, hogy az edzői munka teljes embert kíván, beszippantja az embert, ezt másként nem is lehet csinálni.

– Nem voltak, nincsenek tehát edzői ambíciói?
– Nem mondom, hogy nem értek nagyon szép élmények, ám helyes önértékeléssel azt kellett mondanom, ezt már nem vállalhatom, mert a családi élet rovására menne.

– Obligát kérdés: családi körben van-e utánpótlás?
– A nevelt fiam kézilabdázott, a Pick első csapatának közelébe jutott, de áttörnie nem sikerült ezt a határt. A nagyobbik lányom a színészet felé kacsingat, a kisebbik viszont focizik, mint egykor az édesapám, aki NB II-es labdarúgó volt. A SZEOL SC-ben a fiúk között játszik már harmadik éve. Először azt hittük, hogy két hét után otthagyja, de tántoríthatatlan.

Civilben ügyvédként dolgozik, huszonnyolc éve ugyanannál a cégnél. Fotó: Mirkó István

– Örök téma, meg kell-e reformálni a vízilabdát a népszerűsítés érdekében, vagy maradjon olyannak, amilyen?
– Folyamatosan szükség van újításokra, mert változik a világ is. Ám el kell fogadni, a vízilabda rétegsportág, kevesen űzik és értik igazán mélyen, ami meghatározza a nézettségét. Kell alkalmazkodnia a vízilabdának az igényekhez, de soha nem szabad mondjuk a futballhoz mérni.

Szerencsére arányaiban Magyarországon többen értik és nézik a vízilabdát, mint más országokban, a válogatott hazai fellépése ugyanolyan népünnepély, mint labdarúgásban.

– Tavaly férfi, női vonalon egyaránt ellentmondásos éve volt a magyar vízilabdának. Mit gondol a szakértő, mire számíthatunk majd jövőre, a párizsi olimpián?
– Egy évben nem szerencsés két világversenyt rendezni, nem lehet kétszer csúcsformába lendülni. Ehhez képest idén júniusban világbajnokság lesz Fukuokában, januárban Európa-bajnokság, márciusban pedig újabb világbajnokság következik, júliusban aztán olimpia. Egy éven belül négy, fél éven belül három világverseny. Kihívás a javából. A világbajnokság lényege a kvalifikáció, nem a helyezés szerinti eredmény, csúcsformát az olimpián kellene hozni. 

– Csipkedhetnék magukat a fiúk és lányok, hiszen szakértőként az olimpián ön is a csúcsra juthatna…
– Európa-bajnoki címet 2000-ben, világbajnoki döntőt pedig kétszer is, 2017-ben és tavaly már volt alkalmam közvetíteni itthon. Külföldre eddig nem volt szokás szakkommentátort is akkreditálni, az olimpia ráadásul külön kategória, de természetesen ez az álmom. Kicsi rá az esély, de csodálatos lenne megélni, hogy a magyar válogatott győzelménél szakértőként én is jelen lehessek.

Borítókép: A vízilabda az életre is nevelte (Fotó: Mirkó István)