– A színészettel nem próbálkozott fiatalon?
– Ha próbálkoztam is, már nem emlékszem rá… Van színész a családban, Anna lányom gyerekszínészként bontogatja a szárnyait, azt hiszem, meghagyom neki ezt a pályát.
– Csak azért kérdezem, mert a kellemes és jellegzetes orgánuma az első benyomás a vízilabda-mérkőzések közvetítésekor önt hallgatva.
– Igen, hallottam már ezt a véleményt, ami nekem mindig meglepő, mert közismert, hogy az ember a saját hangját másképp hallja, mint mások. Nem tartom egyedinek a hangom, de ha másoknak tetszik, annak természetesen örülök, annál is inkább, mert segíti a tényanyag, az információ továbbítását, közvetítését.
– Hogyan lett vízilabdázó, miért éppen a medencék világához vezetett gyerekként az útja?
– Kényszerpálya eredményeként. Aki élt már akkor és az emlékeiben fel tudja idézni a hetvenes éveket, az pontosan tudja, mire gondolok. A többséghez hasonlóan a mienk sem volt éppen tehetős család, nyaralásra egyetlen lehetőségként a balatoni SZOT-üdülés kínált alkalmat. Hetvenhétben, amikor ötéves voltam, mi is kaptunk beutalót, de nem tudtam úszni. A szüleim féltettek, mi lesz velem így a Balatonon, ezért beírattak Lihotzky Károlyhoz, hogy megtanuljak úszni. Karcsi bácsiról tudni kell, hogy legenda, intézmény Szegeden, az összes vízilabdázó nála tanult meg úszni, s később is mindenki nála pallérozódott. Megtanultam úszni, elmentünk a Balatonra nyaralni, s ha már ilyen jól alakultak a dolgok, amikor hazajöttünk, felajánlotta, hogy csatlakozzak az előkészítő csoporthoz. Ötévesen tehát bekerültem az uszodai közegbe, s azóta több szerepet is betöltöttem, de máig annak vonzásában élek, ott ragadtam.
A víz mindenkinek nyakig ér, és mégsem…
– Remélem, elnézi a következő, kissé szemtelen kérdést. Noha Kárpáti György aforizmáját jól ismerjük, miszerint a víz mindenkinek egyformán nyakig ér, ám a vízilabda már az ön idejében is a kétméteres vízi gladiátorok harca volt. Mivel tudta kompenzálni a termetéből fakadó hátrányt, hiszen, ha tippelhetek, a száznyolcvanöt centit nem haladja meg?
– Az évek során én is megyek össze, most már bevallhatom, játékosként száznyolcvanhárom voltam. Ez azért érdekes történet, mert idény elején mindig készült egy adatbázis, amihez le kellett adni a legfontosabb adatokat, így a testmagasságot és a testsúlyt is. Senki sem akart a legalacsonyabb lenni a csapatban, immár természetesen az Újpestről beszélek. Ma már kimondhatom, Vincze Balázzsal és Dala Tamással körbehazudtuk a világot. Kérdezgettük egymást, mennyit mondtál? Száznyolcvanötöt? Akkor én száznyolcvanhat vagyok…
– Így nőtt mindenki évről évre…
– Igen. Visszatérve a kérdés másik felére, ennyit adott a Jóisten.
Igen, a víz mindenkinek nyakig ér, de amikor Krisztus-pózban összemértük magunkat Kásás Tamással, akkor ő nem egy-egy tenyérnyivel lógott túl rajtam, hanem csak az alkarjáig értem.
A magasság nem minden, de tény, nem ideális testalkat az enyém a pólóhoz. De ez is egy szép feladat. Akkor gyorsabbnak, ügyesebbnek, okosabbnak, technikásabbnak kell lenni, mint a többiek. Más sportágakban is van példa erre, Muggsy Bogues százhatvan centivel lett sztár az NBA-ben, még zsákolni is tudott.
– Más sportággal nem próbálkozott? Attól kezdve, hogy lekerült az uszodába Karcsi bácsihoz, elrendeltetett a sorsa?
– A labdás sportágak mindegyikébe belekóstoltam. Kosárlabdáztam például, egy darabig párhuzamosan a vízilabdával kosárlabdaedzésre is jártam. Középiskolásként kézilabdáztam, a diákolimpián négyes döntőbe jutottunk, amire a mai napig nagyon büszke vagyok. S persze fociztam, mint akkoriban minden gyerek. Más szórakozásunk nem is volt akkoriban a szabadidőnkben, minthogy a panelházak között rúgtuk a labdát. Ja, igen, a teniszt is kipróbáltam. Utólag azt mondom, mindegyik nagyon hasznos volt, hiszen sok impulzus ért, szárazon azért gyorsabb a játék, pattog a labda, ami felgyorsítja a reakcióidőt.
Testközelből tanulni az olimpiai bajnok példaképektől
– Ha ennyire sokoldalú tehetség volt, akkor miért éppen a póló mellett kötött ki? A közeg miatt?
– Igen, az uszodában lenni mindennél jobb. S mert, utólag talán az élet is ezt igazolja, mégis csak abban voltam a legtehetségesebb.
– Gyakran hivatkoznak az uszodák világára mint különleges közegre. Önnek a pólón felül mit adott az életre való felkészítésben?
– Nagyon sokat. A magyar vízilabdás, ez a kiindulópont mindenkinek, olimpiai bajnok akar lenni. S világklasszis példaképekért nem kell külföldre menni, kapcsolgatni a tévét, az legendák testközelben ott élnek közöttünk. Az én egykori példaképeim többségével, Faragóval, Csapóval még együtt is játszhattunk, testközelből tanulhattunk tőlük.
Többgenerációnyi olimpiai bajnok él együtt a mai napig az uszodában. Mindenki előtt adott a példa, ha tehetséges, szorgalmas és szerencsés is, akkor eljuthat egészen idáig.
A sport része tehát ez: a legjobb akarok lenni a világon, és van is lehetőségem ezt elérni. De nem csak e tekintetben akartuk a nagy elődök eredményeit elérni. Régebben a medencék környékén kis túlzással mindenki egyetemet végzett ember volt. Ez is alapvető igénnyé vált, senki sem akarta kevesebbel beérni.
– Ma már durván tízezer igazolt vízilabdás van a gyerekektől a legjobbakkal bezárólag, a nyolcvanas években ez a szám talán az ezret sem érte el. A póló szűk, családias közegébe kivételezettséget jelentett bekerülni?
– Egyfelől igen, másfelől viszont a saját példámból kiindulva Szegeden a sok gyerek több sportág között oszlott el, mindenki megtalálhatta a neki megfelelő játékot. Nem volt annyira éles a vetélkedés, hogy mindenki vízilabdás szeretett volna lenni, mert más lehetőség nincs.
LEN-kupa-siker kontra BEK-győzelem
– Szegeden született és nevelkedett, ám Újpesten lett ismert játékos. Melyik a szíve csapata?
– Mindkettő. Nem vagyok vándormadár típus, három csapatban játszottam összesen. Szegeden nőttem fel, onnan lettem utánpótlás-válogatott, majd a legszebb éveket, szám szerint hatot Újpesten töltöttem, utána visszatértem Szegedre, majd kis megszakítás után visszatérve még két évet az Ybl-ben játszottam.
– Az Újpesttel elért sikerek közül a BEK-győzelemre a legbüszkébb?
– Igen, rang szerint egyértelműen az a legértékesebb. De nagyon érdekes, mégsem az 1994-es BEK- és szuperkupa-győzelmet érzem a leginkább magaménak, hiszen akkor egy apró fogaskerék voltam egy hatalmas gépezetben, amit elsősorban Benedek Tibi, Vincze Balázs és Dala Tomi működtetett. Mindenki tudta a szerepét, nagyszerűen kiegészítettük az említett világklasszisokat. Mégis, amire leginkább büszke vagyok, amit a legjobban a magaménak érzek, az a kilencvenhetes LEN-kupa-győzelem, hiszen addigra elmentek a válogatott játékosok, s néhány tehetséges fiatallal értük el ezt a sikert egy olyan szezonban, amikor senki nem várt tőlünk semmit.
– Baráti társaság volt az akkori Újpest?
– Hogyne, szerintem ez nem is megy másként, ha nincs egy kapocs, ami nem csak a sportról szól.
Benedek Tibor, Benedek Tibor…
– Nem akarok sebeket feltépni, Benedek Tibor volt a vezéregyéniség a csapatban?
– Abszolút. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ugyanabba a korosztályba tartozunk, mindketten ’72-ben születtünk. Már az utánpótlás-válogatottban együtt játszottunk három évet, és nyertünk együtt ifi Európa-bajnokságot, junior világbajnoki bronzérmet.
Nem akkor ismertem meg tehát Tibort, amikor már világsztár volt, hanem sokkal hamarabb. A szemem előtt bontakozott ki az az életút, ahogy Tibor nemcsak játékosként, hanem emberként is a magasba tört az adottságainak, a szorgalmának és az alázatosságának köszönhetően.
A mindenféle közösségek kapitányait, így sportban a csapatkapitányokat is kétféle vezényszó jellemzi. Előre, illetve utánam. Tiborra az utóbbi volt érvényes, ő tényleg mindig példát mutatott, de persze kérdéses volt, hogy utoléri-e az ember valaha…
– A média óriási hatalom, de erősítsen meg, Benedek Tiborból nem a média faragott legendát.
– Nem is hagyta volna, igaz, a kilencvenes években még nem volt ilyen nagy a média befolyása, mint manapság. Tibor önmagát valósította meg. Az ő személye, példája, kisugárzása, akaratereje egyszerűen nem hagyott más lehetőséget, mint hogy a környezetében, s itt említenem kell Vincze Balázst is, mindenki a maximumra törekedjen. Ha valaki nem száz százalékot nyújtott, akkor kikopott mellőlük.
