Arra hivatott, hogy Benedek Tibor örökségét vigye tovább

Benedek Tibor emlékét sokféleképpen lehet ápolni. Arra, hogy ezt mindennapos feladatként tegye, egyetlen ember hivatott. A korábbi csapattárs, ifjú- és felnőttkori jó barát, akit még a háromszoros olimpiai bajnok legenda választott ki, kért fel arra, hogy vegye át az újpesti póló, az UVSE irányítását. Vincze Balázs érzi ezen örökség súlyát, fontosságát és szépségét egyaránt. A korábbi vagány irányítóval természetesen saját életéről, pályafutásáról is beszélgettünk.

Örömmel tért vissza Újpestre, ahol nevelkedett és ahol a legnagyobb sikereit érte el

Örömmel tért vissza Újpestre, ahol nevelkedett és ahol a legnagyobb sikereit érte el

– S mi a cél, a jövőkép, milyen eredményekkel lenne elégedett?

– Az UVSE-t alapvetően utánpótlásképző műhelyként határoztuk meg, e tekintetben viszont az egyik legjobb klubnak kell lennünk. Nagyon remélem, már a tokiói olimpián is lesz a magyar válogatottban olyan játékos, aki az UVSE-ben nevelkedett, s a későbbiekben ez a szám csak emelkedni fog. Felnőtt csapatra egyrészt azért van szükség, hogy a fiatalok lássák maguk előtt a célt, ahová el lehet jutni, és azokat a játékosokat, akiktől nap mint nap tanulni lehet. Másrészt nagyon szeretném, sőt az éltet, hogy az UVSE vigye tovább az újpesti vízilabdázás hagyományait. Mégiscsak Magyarország legeredményesebb csapata az Újpest, huszonhat aranyéremmel ma is vezeti az örökrangsort.

Jó lenne megismételni a kilencvenes évek sikereit, s megélni, hogy az újpesti szurkolók újra magukénak érzik a vízilabdacsapatot.

– Benedek Tiborról közismert, hogy az edzéseken felül rengeteg külön munkát végzett. Az talán kevésbé, hogy ebben ön volt az egyik állandó partnere. Ez a szellemiség kiveszett a mai sportból, vagy a tekintetben is újraéleszthetők a hagyományok?

– Igen, gyakran előfordult,

hogy edzés után ott maradtunk kettesben, összeszedtük a labdákat, s különböző helyről, szögből passzoltam Tibinek, aki az üres kapura vágta a labdát, s az ekképpen rögzült mozdulatok később, éles helyzetben előjöttek.

Ebből nemcsak ő épült, hanem én is, mert egy apró mozdulatból vagy csupán szemkontaktusból is tudtam, ő merre, hogyan mozog, s már adtam is a labdát. Ahogy akkor sem volt, most sem jellemző mindenkire ez a fajta plusz munka. Ebben nincs különbség. Örömömre szolgál, hogy a saját csapatomban ma is látok olyan játékosokat, akik viszont örömmel húznak rá az edzésekre.

– Az edzésmódszerek sokat változtak harminc-negyven év alatt?

– A fizikai képzésre újabban egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek, de ez inkább felnőtt korban jellemző. S van egy nagy különbség. Régen mi csak úgy láthattuk a nagyokat, leshettük el a trükköket, ha ott voltunk velük, kimentünk a meccseikre. Az internet e tekintetben is hatalmas távlatokat nyitott, minden elérhető és kielemezhető a világon.

– Ahogy mondani szokták, ön még ismerte Lenint, látta játszani Faragót, Csapót, Sudárt, a hetvenes évek aranygenerációjának tagjait, sőt akár játszhatott is velük, hiszen szűken, de összeért a pályafutásuk. Volt rá alkalma?

– Gyerekként természetesen sokszor láttam őket, s noha mire én felkerültem a felnőttek közé, ők már külföldön szerepeltek, egy-egy alkalommal így is volt alkalmam játszani velük. Az Újpesttel egyszer Düsseldorfban vettünk részt felkészülési tornán, amikor Faragó Tonó éppen ott játszott, Sudár Attilával pedig Nápolyban találkoztam egy BEK-selejtezőn. Csapó Gábor az 1986-os világbajnokságon még szerepelt a válogatottban, egy évvel később, amikor Kásás Zoltán fiatalításai törekvésének köszönhetően többekkel együtt bekerültem, már nem, úgyhogy vele éppen elkerültük egymást.

– Aztán viszont az ön pályafutása ért össze a következő aranygenerációéval. Ha már lapunk ötletére fogant meg tavasszal a Pólósok pólósa játék, ön hogyan szavazna az első háromra?

– Nem tudok érzelmek nélkül felelni erre. Nálam Tibi lenne az első, azzal együtt természetesen, hogy Faragót, Gyarmatit, Kárpátit, Kásást a magyar póló valamennyi legendáját nagyon tisztelem. A hét rossz élménye Maradona halála, sokan esküsznek rá, ő minden idők legnagyobb labdarúgója, de a különböző korok zsenijeit nagyon nehéz összemérni.

– Három olimpián szerepelt. A magyar válogatott 1988-ban ötödik, 1992-ben hatodik, 1996-ban negyedik lett. Mi hiányzott akkor a sikerhez, legalább az éremszerzéshez?

– A játékosállomány akkor is adott volt, ha nem is az aranyra, de az éremszerzésre mindenképpen. Az 1984-es olimpia után, ami nekünk is kimaradt, a jugoszlávok és a szovjetek uralták a világversenyeket, a jugók nyerték a Los Angeles-i olimpiát és az 1986-os világbajnokságot, a szovjetek pedig az 1985-ös és 1987-es Európa-bajnokságot. 1988-ban más volt még a lebonyolítás, a csoportból nem a nyolc közé kellett bejutni, mint ma, hanem egyből a négy közé. Mi a későbbi győztes jugóktól egy góllal kaptunk ki, ahogy aztán az USA-tól is, amivel elúszott a négy közé jutás, s a folytatásban már csak az ötödik helyért játszhattunk. 1992-ben talán még több esélyünk volt az éremszerzésre, hiszen 1991-ben harmadikok lettünk a vb-n. Rögtön az első meccsen az olaszokkal találkoztunk, vezettünk, végül döntetlen lett, ami után a spanyoloktól ki-ki mérkőzésen kikaptunk. 1996-ban végre bejutottunk a négy közé, az elődöntőben 5-3-ra vezettünk a spanyolok ellen, akik aztán egy 4-0-s rohammal fordítottak, a hosszabbításos bronzmeccs az olaszokkal pedig újabb dráma.

– Negyedikre végre meglehetett volna, helyesebben meg is lett az arany, csak éppen ön nélkül. Az 1999-es Eb-győztes csapatban még ott volt, a sydney-i olimpiára Kemény Dénes azonban már nem vitte ki. Máig tüske?

– Az ezt megelőző három olimpiával kapcsolatban lehet különböző elméletek gyártani, hogy miért nem sikerült, hogyan sikerülhetett volna. Sydney esetében ennek nincs értelme.

Meglett az arany, ami igazolja a kapitányi döntést. Fölösleges elmerülni abban, hogy Vincze Balázs is ott lehetett volna a csapatban. Nem voltam ott, ami természetesen fájó pont az életemben, de csak az enyémben.

– Az életének érdekes színfoltja, hogy jogi diplomát szerzett. Milyen indíttatásból?

– A vízilabdában mindig volt hagyománya, hogy a játékosok diplomát szereztek, még ha az nem is nyert bizonyítást, hogy ennek van szerepe az eredményességben. A kilencvenes évek elején, amikor Horkai György volt a szövetségi kapitány, Princz Gábor pedig a szövetség elnöke, a Postabank támogatásával működött tanulmányi ösztöndíj-rendszer, mondhatjuk úgy is, anyagilag rásegítettek arra, hogy érdekeljen minket a továbbtanulás. Ekkoriban kezdtünk el egyetemre járni többen, Tibi, Varga Zsolt, Tóth Frank és én is.

Anno a vízben Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

– Utólag visszatekintve, elfecsérelt idő volt?

– Noha összesen négy hónapig dolgoztam ügyvédbojtárként, nem mondanám ezt. Azért adott önbecsülést, s arra is jó volt, a gyerekeimnek saját magammal példálózhattam, hogy összefér az élsport és a tanulás. A fiamnál ez különösen megtérült, huszonöt évesen a második diplomáját is megszerezte, s Szegeden, amikor ott voltam edző, közös élményként Magyar Kupát nyertünk.

– Hogyan látja a magyar válogatott tokiói esélyeit?

– Az lett volna az igazi, ha az Eb-győzelem lendületét tovább lehetett volna vinni az olimpiára. Märcz Tomi jól keveri a kártyát, jól vegyíti az időseket a fiatalokkal, ám augusztus óta egyetlen közös edzést sem vezényelhetett, s így nehéz lesz ütőképes csapatot gyúrni. Biztató ugyanakkor, hogy súlyos sérüléséből Varga Dénes és Zalánki Gergő is felépült, amit másfél hete a saját bőrünkön is megtapasztaltunk, amikor súlyos 15-3-as vereséget szenvedtünk a Fraditól.

– Pályafutása során egyszer volt komoly ellenfele Benedek Tibornak, amikor 2012-ben ön is pályázott szövetségi kapitánynak. Foglalkoztatja még ez a lehetőség?

– 2016-ban is jelentkeztem, immár nyílt pályázaton, és akkor sem engem választottak. Utánpótlás-vonalon azonban kiveszem a részem a szövetségi munkából. 2018-ban, amikor Tibi vezetésével felélesztették az utánpótlás bizottságot, nekem is szerepet szántak. Négy korosztályt felügyeltem, s az U15-ösökkel megnyertük az Eb-t. Amióta az UVSE-nél szakmai igazgatóként dolgozom, kevesebb a feladatom, de a tizenkét–tizenhárom évesek tehetséggondozását máig én irányítom. Hogy jelentkezem-e még kapitánynak? Soha ne mondd, hogy soha, de úgy érzem, ezt a kérdést már elengedtem.