Kocsis Máté, a 2015 tavasza óta regnáló elnök a Nemzeti Sportnak adott, tavaly novemberi interjúban jelentette be, hogy nem jelölteti magát újra, onnantól kezdve megindult a találgatás: vajon ki lehet az utódja? Tippek és nevek ömlöttek a kézilabdás zuhanyhíradóból, mostanra azonban egyértelművé vált, hogy a legesélyesebb jelölt Ilyés Ferenc. A 229-szeres válogatott, kétszeres olimpiai negyedik, négyszeres magyar bajnok, KEK- és EHF-kupa-győztes játékos okkal állítja magáról, hogy beleszületett a kézilabdába. Édesanyja, Miklós Magda nemzetközi klasszis átlövő volt, egyik legemlékezetesebb mérkőzése az 1976-os montreali olimpia magyar–román rangadója. Csakhogy székelyudvarhelyi lévén az ellenfél színeiben szórta a gólokat. Fia viszont nem egészen húszesztendősen már Szegedre igazolt, a lehető leggyorsabban bejátszotta-beküzdötte magát a magyar válogatottba; mondta is, nem akármilyen élmény belépni a HUN feliratú öltözőbe. Aztán még több mint kétszázszor lépett be rajta, egészen harmincnyolc éves koráig.
Eredményekben, fordulatokban és érzelmekben gazdag pályafutása önmagában persze kevés lenne elnöki ambícióihoz, bár az kétségtelen, ha valakinek, neki nem kell bizonygatnia: pontosan tudja, mire kötelez a nemzeti mez. Minden csapatában, minden poszton – már civilben is, tatabányai vezetőként, aztán Kocsis Máté elnöki tanácsadójaként is – és minden helyzetben a teljes odaadás jellemezte, ezt ígéri „kortesbeszédében” is:
„Főállású elnök lennék, ha megválasztanak, minden időmet erre fogom szánni, tisztában vagyok vele, hogy a Tatabányán megkezdett munkát ezért fel kellene adnom. A szívem, a lelkem a magyar kézilabdáé. Részletes program helyett egyelőre annyit mondanék, hogy rövid távon természetesen az az egyik fő célkitűzés, hogy mindkét felnőttválogatottunk sikeresen vívja meg az olimpiai selejtezőt, illetve a lányok először is jussanak el odáig. Mindannyiunk, így a sportág sorsát is alapvetően a felnőttválogatottak eredményessége határozza meg, ezt mindenkinek be kell látnia. A tömegesítés megtörtént, a szükséges létesítmények, az infrastruktúra megépültek, az utánpótlás-korosztályokban tarolunk. Az elmúlt években elvégzett munkának köszönhetően az alapok szilárdak, a magyar kézilabda egyedi lehetőségek előtt áll. Ezeket ki kell használni. Ezért kardinális kérdés a sikeres utánpótlás-játékosok átvezetése a felnőttválogatottba. Első lépésként meg kell vizsgálni, hogy a nehézségek csak akkor jelentkeznek-e, amikor az adott játékosok a korosztályos csapatokból kiöregednek, vagy korábbról erednek, mélyebben gyökereznek, és már a képzésben is bajok vannak.”
A képzés azonban a klubokban és az akadémiákon zajlik, a válogatottnál már „hozott anyagból” folyik a munka. Ez érdekellentéteket is szülhet, amelyeket Ilyés Ferenc szerint meg kell szüntetni:
„Az akadémiák nem önmagukért vannak, hanem esetünkben a magyar kézilabda egészéért, és eredményességüket, létjogosultságukat elsősorban abból lehet lemérni, hány nemzetközi szintű játékost képesek kinevelni, nem pedig abból, hány érmet nyernek a csapataik a különféle hazai bajnokságokban. A kluboknak is érthetően megvannak a prioritásaik, és nehéz pontosan kimérni, hogy a szövetség mennyiben lehet jelen a hétköznapjaikban, a munkájukban. Természetes, hogy a sportág minden szereplője nem mindig tart pontosan ugyanabba az irányba, de hiszem, hogy a fontos és közös ügyekben a lehető legközelebb tudom hozni egymáshoz az érintett feleket. Azokkal a srácokkal, akikkel együtt játszottunk éveken át a világversenyeken, és most vezető pozíciókat töltenek be különféle csapatoknál, ez reményeim szerint nem megoldhatatlan feladat.”
