– Gratulálok az unokaöccséhez! Gondolom, nagyon büszkén nézte Lengyelország és San Marino ellen is.
– Persze, bár a legbüszkébb szerintem a testvérem, az édesapja. Amikor Roland kisgyerek volt, azt mondtam, itt van közöttünk az új Törőcsik vagy Maradona. Termetre kicsi, de hihetetlenül robbanékony volt, a kapustól elkért labdát le tudta vinni az ellenfél kapujáig. A képességeivel kilógott a nála nagyobbak közül is, és tudatosítottuk benne, hogy ez ajándék, de rengeteg alázat, munka és gyakran szenvedés kell ahhoz, hogy az álmait megvalósítsa.
– Rá kellett venni?
– Nemigen. Tibor, az apja az élvonalban futballozott, Roland mindig ott volt az edzéseken, és a focin kívül nem is igen érdekelte más. Imádott játszani, előfordult, hogy éjfélkor hívtam lábteniszezni, és felcsillanó szemmel jött azonnal. Szerintem túlzásba is vitte az akarást, a legnagyobb baja az, hogy még mindig bizonyítani akar. Az edzőnek, a társaknak, a közönségnek, mindenkinek, és emiatt kissé görcsösen játszik. Ha ettől megszabadulna, lazábbá válna, és visszajönne a benne lakozó hihetetlen játékosság, akkor nagyot léphetne még feljebb. Remekül átlátja az egyes szituációkat, olvassa a futballt, azonnal tudja a legjobb megoldást, és ebből kellene többet mutatnia.
– Hány generációs a Sallai futballfamília?
– Kettő, a testvéremmel mi ketten voltunk az elsők, és Roland minket követ. Az édesapám Hajdúhadházon időnkét beállt közénk, gyerekek közé, de nem volt ügyes. Hajdúhadházon laktunk, szerette a futballt, a Vasasnak szurkolt, mi pedig az utcán játszottunk az iskolán kívül reggeltől estig. A testnevelő tanárom ösztönözte a szüleimet, hogy vigyenek el helyi és megyei válogatókra, és ott már kialakult bennem az a motiváció, hogy jobb legyek mindenkinél. Volt más is, anyukámmal a piacon mindig meg kellett keresnünk a legolcsóbb krumplit, és elhatároztam, futballista leszek, és majd keresek annyi pénzt, hogy bármilyen krumplit megvehessek.

– Kézenfekvő volt, hogy a Debrecenbe igazol?
– Az volt a környéken a legrangosabb csapat. Eleinte gondot okozott, hogy kollégiumba akartak tenni, én viszont inkább minden este hazafutottam Hajdúhadházra, végül a család beköltözött Debrecenbe. Nagyon büszke voltam, hogy az ifiből kiöregedve én kaptam szerződést a felnőttcsapattól, és akkor már rendszeresen játszottam az NB II-ben.