Az a három perc örökkévalóságnak tűnt. Főleg, amikor a játékvezető, a galád szlovén, bizonyos Damir Skomina rátett még egyet, csak ő tudta, miért. Elviselhetetlenül lassan cammogtak a másodpercek, és a Puskás Stadion 25 ezer nézője – akkor, 2011. szeptember 2-án ennél többen nem mehettek be a rozoga lelátókra – növekvő vérnyomással várta, hogy hármat fújjon a szlovén a sípjába, és ünnepelhesse a csodát. Azt, hogy tizenhat év után a magyar válogatott legyőzi a svédet. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)
A két ország válogatottja a 44. összecsapásánál tartott, először 1912. június 20-án egy göteborgi 2-2-vel találkoztak egymással, és az első 34 meccsből 29 az akkori szóhasználattal élve barátságos volt, mindössze ötöt játszottak tétért 1993. április 15-ig. Ezek közül az 1938-as világbajnokságon simán nyert a későbbi ezüstérmes magyar csapat 5:1-re, a helsinki olimpián egy könnyű 6:0-s sikert aratott az elődöntőben, ám a svédországi vb-n már a hazai csapat hozta 2:1-re a csoportmérkőzést, ami fájó kudarcnak számított, de az igazán, már-már elviselhetetlenül fájdalmas csapás a svédektől tizenöt évvel később érte a magyar válogatottat.
A tét akkor, 1973. június 13-án este a világbajnoki részvétel volt. A képlet egyszerű: a magyar válogatottnak győznie kellett Svédország ellen, minden más eredménnyel az ellenfél jut ki Németországba a világ legjobbjai közé. Mai fejjel, amikor már generációk nőttek fel úgy, hogy nem láthatták a magyar csapatot világbajnokságon, talán nehéz elhinni, hogy mennyire fontosnak ítélte mindenki ezt a találkozót, hiszen 1970-ben is nélkülünk rendezték meg a vb-t – Marseille a mai napig a magyar futball Mohácsaként él az emlékezetben –, és a szégyen újraélésének a gondolata is rettenetes volt.
A svéd Ralf Edström sajnos próféta volt
A Népstadionnal szomszédos Jégszínházban székelő KSI tizenöt éves sportolójaként jómagam a kerítés egy hézagát kihasználva lógtam be a meccsre, és a lelátó első szintje feletti kerengőjéről, melegítőben, a rácsok között kukkolva láttam a meccset nyolcvanezer ember társaságában. Nem indult rosszul, hiszen Kozma Mihály már a 9. percben vezetést szerzett, ám sajnos Ove Kindvall még a szünet előtt kiegyenlített. Több trágár szót akkor tanultam meg értelmezni, amikor az 55. percben Roland Sandberg a vezetést is megszerezte a svédeknek, ám négy perccel később a remekül futballozó Vidáts Csaba kiegyenlített, majd hamarosan Zámbó Sándor visszaszerezte a vezetést.
A Népsport a beharangozójában megszólaltatta Ralf Edströmöt, aki magabiztosan nyilatkozta, hogy a svédek nyerik a selejtezőt, és arra felvetésre, hogy fejjel jobb, mint lábbal, és mi a titka, ezt felelte:
Hát, van valami a dologban, nem nagyon szeretem, ha a földön lökdösnek, dulakodnak velem, a levegőben viszont egyszerűen nem tudnak mit kezdeni ellenem. Nincs titkom. Magasra nőttem, és ráadásul magasugrónak készültem. Tizenöt éves koromban már 175 cm-t ugrottam, de a labdarúgók elcsábítottak.
Talán ő sem sejtette, hogy a próféta beszélt belőle: a 76. percben egy fejessel 3-3-ra alakította az eredményt, és a magyar csapat hiába támadott, nem tudott újabb gólt lőni. Ezzel Svédország mehetett a világbajnokságra. Emlékeim szerint a szurkolók velem együtt nemigen adták hangos jelét nagy szomorúságuknak, békésen mentünk haza.
Persze voltak következményei a kudarcnak. A kapuba újoncként beállított Bicskei Bertalan soha többé nem kapott meghívót a válogatottba, de Illovszky Rudolf szövetségi kapitány nála is jobban megharagudott Vidáts Csabára, aki arra a kérdésre, hogy később kibékültek-e, így idézte fel a történteket a Magyar Nemzetnek adott interjúban:
Talán. Azzal a budapesti 3-3-mal kiestünk, nem jutottunk ki a világbajnokságra. Ő engem hibáztatott, de többször megnéztem a meccs felvételét, ma sem tennék semmit másként. Edström sorsdöntő fejese előtt én olyan csatárra helyezkedtem, aki közelebb állt a kapuhoz nála, és azt kell mondanom, onnan nem szabad gólt kapni fejesből. Egy év múlva Rudi bácsi visszajött a Vasashoz edzőnek, és nemigen számított rám, ráadásul el sem engedett máshova.
A Népsport így foglalt állást: „Teljesítménye ellentmondásos, hiszen nagy területen játszott, veszélyeztette a svéd kaput, gólt is szerzett, de embere, Edström egy gólt előkészített, egyet pedig fejelt. Különösen 3-2 után kellett volna fegyelmezettebbnek lennie.”
Balszerencse az utolsó percben
Ezt követően 21 év alatt öt barátságos találkozó következett, majd hirtelen egy különös sorozat vette a kezdetét: 1994 novemberétől 2011 szeptemberéig csak világ- vagy Európa-bajnoki selejtezőket játszott egymással a két csapat. Kereken tízet, és az első kilencből csak egyet nyert meg a magyar csapat, 1995. április 26-án 1-0-ra győzött a Népstadionban, és döntetlennel is csak egy ért véget.
Szinte átok ült a válogatotton, mert a sors szeszélye négy egymást követő selejtezősorozatban is a csoportjába terelte a a svéd együttest, amely egyértelműen kimagasló esélyesnek számított. A leginkább fájó emlék ebből az időszakból a 2009. szeptember 5-én a már Puskás Ferenc nevét viselő stadionban lejátszott meccs a 2010-es világbajnokságért.
Már a hosszabbításban támadott 1-1-nél a magyar válogatott, amikor a Nemzeti Sportot idézve ez történt: „Gera rossz jobb oldali beadásából indult a svéd csapat kontrája, az előreívelt labdának Tímár alászaladt, Ibrahimovic egyedül lépett ki, a tizenhatos vonalánál megpróbált elpöccinteni Babos mellett, a kapus lábáról azonban a labda visszapattant a csatár mellére, onnan pedig a kapuba gurult... ”
És ezek után, két évvel később ott toporzékoltunk az oldalvonal mellett, és teli torokból követeltük a szlovén játékvezetőtől, hogy azonnal fújja le a meccset. A svédek veszélyesen támadtak, próbálták menteni a menthetőt, de Damir Skomina nem akart véget vetni ennek. E sorok írója a magyar válogatott sajtófőnökeként a kispad mellett ugrált, Egervári Sándor szövetségi kapitány a stáb tagjaival együtt hevesen reklamált, mert úgy érezte, már minden másodperc hosszabbítás igazságtalan, pedig csak az idő múlt rendkívül lassan.
A válogatott nagyszerűen játszott, és már az első félidőben közel került a rég várt svédek elleni sikerhez, ám Hajnal Tamás a keresztlécet találta el tizenegyesből, utána viszont Rudolf Gergely zseniális passzal ugratta ki Szabics Imrét, aki a labdát a kapuson átpörgetve szerzett vezetést.
A második félidő elején a svédek sakk-mattra kijátszva a védelmet Christian Wilhelmsson góljával kiegyenlítettek, aztán akadt néhány nagy helyzetük, ahogyan nekünk is, de úgy tűnt, marad a döntetlen, ami a közelmúlt eredményeit tekintve nem is lett volna rossz, amikor a 90. percben jött Rudolf Gergely. Idézzük ismét a Nemzeti Sportot:
Rudolf indította a jobb oldalon Priskint, a cserecsatár Wendt mellett kivárt egy ütemet, laposan, erőből középre küldte a labdát, Rudolf pedig az őrzője mögül kilépve három méterről, ballal félmagasan a jobb sarokba lőtt.
Következett a kínkeserves hosszabbítás, majd a szlovén mégis hármat fújt a sípjába, mi pedig egymás nyakába ugráltunk – megtörtént a csoda: tizenhat év után a magyar válogatott legyőzte Svédországot. Igaz, az Európa-bajnokság akkor sem jött össze.
Azóta a két csapat csak egyszer találkozott, felkészülési meccsen a svédek 2-0-ra nyertek 2016. november 15-én a Groupama Arénában. Ezzel együtt a legutóbbi magyar győzelem óta tizennégy év telt el, pénteken este jó lenne ezen változtatni.
