Séták egy esküvői táncért

Az egyik legeredményesebb magyar edző három bajnoki címével, több érmével és az U20-as világbajnokságon elért harmadik helyezésével. Egervári Sándor szövetségi kapitányként is aratott sikereket, végül a hollandoktól elszenvedett, őt is meggyötrő súlyos vereség után mondott le, egy éve pedig azért harcol, hogy egyáltalán járni tudjon.

A szerettei és a barátai éreztették vele, hogy szükség van rá Fotó: Kurucz Árpád

– Egy védőn talán nem sportszerű számonkérni a gólokat, de feltűnő, hogy egyetlenegyet sem szerzett az élvonalban.

– Kupameccsen fejeltem gólt, de ez így alakult. Kocsis Lajos rávezetett, hogy ne akarjak többet tenni a pályán, mint amiben jó vagyok. Azt mondta, szerezzem meg a labdát, aztán passzoljam le neki, az irányítást majd ő megoldja. Edzőként is hasznát vettem ennek a bölcsességnek: egy csapat akkor lesz jó és eredményes, ha a különböző képességek jól ötvöződnek, és mindenki azt vállalja, amit tud.

– Edzőként az első tíz évben miért csak pályaedzőként dolgozott, először Mezey György mellett a válogatottnál, majd Both Józsefet segítve a Honvédnál?

– Nagyon hasznos tíz év volt ez, testközelből tapasztalhattam meg a legmagasabb szinten, hogy milyen döntéseket kell meghozni az eredményes csapatjáték felépítésének érdekében. Átélhettem a mexikói világbajnokság előtti időszakot, amikor három éven át a világ élvonalába jutottunk, megvertük a németeket, a spanyolokat, a hollandokat és a brazilokat, igaz, átélhettem Irapuatót, az oroszok elleni összeomlást is. A magyar futball egyik legnagyobb tragédiája és bűne, hogy a sikeres éveket egyetlen rosszul sikerült mérkőzés felülírhatta, és szétkergették azt a csapatot.

– Az első élvonalbeli együttesével, a BVSC-vel 1996-ban csaknem bajnokságot nyert, majd a klub hamarosan – igaz, már nem az ön irányításával – osztályokat zuhant vissza. Volt értelme ennek a kísérletnek?

– Én csak azt tudom, hogy három év alatt roppant erős csapatot építettünk fel. Tudatosan, posztokra szerződtettünk, és a játékosok véleményét is figyelembe vettük, kiket igazoljunk, elvégre nekik kellett együtt játszaniuk. A bajnoki címet eldöntő meccset negyvenezer néző előtt játszottuk a Fradi ellen, tizenegyest is kihagyva veszítettünk és buktuk el ezzel az aranyérmet. Később a Dreher sörgyár privatizációjával megszűnt a klub támogatása, és ez meghatározta a sorsát.

A szerettei és a barátai éreztették vele, hogy szükség van rá
Fotó: Kurucz Árpád

– Annak az évtizednek a végén viszont két aranyat is nyert, ami igazán izgalmas történet. Előbb az MTK-val tizenkilenc pont előnnyel, majd egy év múlva tizenhat pontot verve éppen az MTK-ra a Dunaferr-rel, ráadásul a Hungária körúton lett biztos a bajnoki címük. Ez hogyan történhetett meg?

– Számomra is megdöbbentő volt, hogy a fölényes siker ellenére az MTK tulajdonosa, Várszegi Gábor nem hosszabbította meg a szerződésemet. Ő holland stílusra akart váltani és ezzel eredményesebbé válni a nemzetközi porondon, ezért Henk ten Catét hívta a kispadra. Nekem pedig lehetőséget kínált a Dunaferr, ahol rendkívül családias légkör alakult ki, a város a csapat mögött állt, és nagyszerű, sikerre éhes egyéniségek alkották a csapatot Lengyel Ferenc köré szerveződve. Nem titkolom, amikor az MTK-stadionjában a 4-1-es győzelem után ünnepelhettük a bajnoki címet, elégtételt éreztem. Amúgy három évvel később ismét az MTK edzőjeként nyertünk aranyérmet.

– Tíz évvel később, 2010-ben már szövetségi kapitány lett, de azt megelőzte egy esztendővel korábban a bronzérem az U20-as világbajnokságon Egyiptomban. Rosszul kezdődött, hiszen kikaptunk három-nullra Hondurastól, utána viszont parádézott a csapat. Mi történt a háttérben?

– Szembesítettem a játékosokat, hogy ilyen hozzáállással csak leszerepelhetünk, és elmondtam, aki nem hajlandó megfelelni az értékeinknek és betartani az utasításokat, az holnap már hazautazhat. Lett hőbörgés, hangoskodás, és megkértem az erős egyéniségű csapatkapitányt, Koman Vladimirt, hogy rendezzék le ezt egymás között, majd szóljon, mire jutottak. Állítólag akkor is el-elszabadultak az indulatok, de Voli egy óra múlva azzal jött, hogy minden rendben lesz.

– Nem szomorú, hogy abból a keretből csak Gulácsi Péter tudott stabil játékos lenni egy topbajnokságban?

– Nyilván az. A képességek alapján többen is alkalmasak lehettek volna erre, de a menedzserekre hallgatva rossz döntéseket hoztak. Ugyanakkor itthon stabil NB I-es játékosok lettek, és tizenhárman eljutottak a felnőttválogatottba is.

– Zömmel éppen önnek köszönhetően.

– Igen, bíztam bennük, és nem is okoztak csalódást. Amikor kapitány lettem, éppen megérett az idő és a helyzet a fiatalításra, és nyilván azokra építettem, akik már bizonyították, hogy számíthatok rájuk. Előbbre léptünk a világranglistán, a negyedikből a második kalapba verekedtük fel magunkat, a 2012-es Eb-selejtezőkön tizenkilenc pontot szereztünk, ami az utóbbi évtizedek legjobb eredménye, igaz, ezzel sem sikerült kijutnunk. A legjobbak 2011 őszén voltunk. Számomra fájdalmas kettősség, hogy amikor a kilencvenedik percben szerzett góllal legyőztük a svédeket, én az öröm mellett sírtam, mert otthon haldoklott a feleségem, és néhány nappal később el is távozott közülünk. Egy szövetségi kapitány kiszolgáltatott a játékosok mindenkori állapotának, sajnos a mieink közül később sokan megsérültek, keveset játszottak a klubjaik­ban, és ez tükröződött a gyengülő eredményekben.

– Ezt az időszakot az amszterdami 1-8 zárta le. Tudja, hogy ha nem mond le, akkor még maradhatott volna kapitány?

– Mondták nekem is később a szövetség vezetői, de a hatodik kapott gólnál mondtam a kispadon mellettem ülő Andrusch Józsinak, a kapusedzőnknek, hogy ennyi volt, a meccs után le kell mondanom, ez így tisztességes. Hibáztam, mert nyitott csapatjátékot vállaltam fel, amivel tizenkilencre húztam még lapot, hiszen csak győzelemmel juthattunk volna ki a brazíliai világbajnokságra. Higgye el, ez a meccs nagyon sokáig gyötört engem is.

– A lemondása után rövid ideig Diósgyőrben dolgozott, aztán pihent, majd jött az agyvérzés. Jövő nyáron hetvenéves lesz. Milyen céljai vannak?

– Nagyon komolyak. Szinte mindennap gyógytornázom vagy kezelést kapok. Sokat teszek az állapotom javulásáért, például sétálok, mert szeretném még körbekocogni a pomázi futballpályát, lábteniszezni a haverokkal, és ami a legfontosabb: táncolni a ma tizenhat éves unokám esküvőjén.