Kivégzés Budapesten, kivégzés Stockholmban

Június 11-én a Mexikó–Dél-Afrika mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. A 26. részben folytatjuk Magyarország világbajnoki focitragédiáinak felidézését. Egy fejezettel korábban az 1954-es berni vb-döntőről írtunk, most következzen 1958, az a meccs, amelyen Wales intézte el a magyar labdarúgó-válogatottat.

Ivor Allchurch (fehér mezben) mindkét meccsen gólt lőtt a magyaroknak az 1958-as világbajnokságon Forrás: DPA

Két évvel a vérbe fojtott 1956-os magyar forradalom után az 1958-as svédországi világbajnokságra nem olyan csapat utazott ki, amely a végső győzelemre is esélyes lett volna. 1956 véglegesen szétverte az Aranycsapatot. Pedig a futballtörténészek szerint ha az 1954-es együttes tagjai közül mindenki itthon marad, 1958-ban is éremesélyes magyar gárda utazott volna ki Svédországba. Ez ma már történelem.  Magyarország négy évvel a vb-döntő elvesztését követően újra elbukott.

Magyarország egyszer sem tudta legyőzni Wales csapatát  Fotó: DPA

Magyarország jobb volt, de mégsem volt jobb

Miként az is, hogy az akkori szabályok egészen furcsa módon nem foglalkoztak a gólkülönbséggel – már abban az esetben, ha két csapat azonos pontszámmal végzett a világbajnokság csoportmérkőzései során. Ha foglalkoztak volna, akkor Magyarországnak nem kell Wales ellen kétszer pályára lépnie, s akkor nem születik meg az 1958-as vb – számunkra – legkínosabb meglepetése. A bajt az okozta, hogy a magyarok 1959. június 8-án Sandvikenben 1:1-es döntetlent játszottak Wales ellen. 

A korabeli magyar sportsajtó felfoghatatlannak nevezte ezt a pontvesztést, mert Wales akkor tényleg a sehol sem jegyzett együttesek közé tartozott – legalábbis ami a magyar véleményeket illeti.

A második körben 2:1-re kikaptunk a svédektől, miközben a szintén nem túl acélos Mexikó 1:1-et ért el Wales ellen. Aztán a harmadik körben a svédek Walest is legyőzték, mi meg 4:0-ra elgázoltuk a mexikói csapatot. A csoportot a 6 pontos svédek nyerték meg, Magyarország és Wales 3-3 ponttal végzett. A magyarok gólkülönbsége 6-3 volt, Walesé 2-2. Mégsem ez döntött, hanem a megismételt mérkőzés.

Mit keresett Wales a világbajnokságon?

Azzal együtt, hogy a csoportmérkőzéseken nyújtott teljesítménytől Magyarországon senki sem volt elájulva, a sors kegyének tulajdonították, hogy Grosicsék kaptak még egy lehetőséget a legjobb nyolc közé jutásra. Wales vb-kijutása amúgy is külön fejezet, mert ez a csapat a selejtezőkben Csehszlovákia mögött a csoportban a második helyen végzett. A FIFA akkor azt találta ki, hogy az összes csoportmásodik csapat nevét beteszi egy kalapba, és onnan kihúznak egyet. Ez volt Wales, amely így pótselejtezőt játszhatott a kijutásért Izrael ellen. A walesi csapat ezt megnyerte, így jutott el Svédországba. Csoda, hogy ezek után Magyarországon senki sem foglalkozott velük? Különben is, a Mexikó elleni 4:0-s győzelem után két nappal, 1958. június 17-én Stockholmban kellett pályára lépni a walesi csapat ellen. 

Ez a 4:0 alaposan elaltatott mindenkit, mert azt hittük, a bab is hús.

A bíró nevével akkor még senki sem foglalkozott: a FIFA a szovjet Nyikolaj Latisevet küldte erre a találkozóra. (Bezzeg 1962-ben alaposan megjegyeztük a szovjet játékvezető nevét.)

Ma már furcsa az a hozzáállás, amelyet Magyarországon Wales csapatával kapcsolatban olvasni, hallani lehetett. Wales ugyanis úgy érkezett meg erre az összecsapásra, hogy a csoportmeccseken veretlen maradt. Igaz, győzni sem tudott, 3 pontját három döntetlennel kaparta össze. Azért az mégis figyelmeztető jel kellett volna hogy legyen, hogy a svédek sem tudták őket megverni, de idehaza nem ebből indultak ki. Hanem abból, hogy Magyarország 4:0-ra verte azt a Mexikót, amely ellen Wales képtelen volt nyerni. Hibás, nagyon hibás hozzáállás volt ez.

A meccs:

VI. labdarúgó-világbajnokság, megismételt mérkőzés a legjobb nyolc közé jutásért: Wales–Magyarország 2:1 (0:1)
Stockholm, 3000 néző. Vezette: Latisev (szovjet).

Wales: Kelsey – Williams, M. Charles, Hopkins – Sullivan, Bowen – Medwin, Hewitt, J. Charles, Allchurch, Jones.
Magyarország: Grosics – Mátrai, Sipos, Sárosi -Bozsik, Kotász – Budai, Bencsics, Tichy Bundzsák, Fenyvesi.
Gól: Tichy (33.), illetve Allchurch (55.), Medwin (76.)

Pedig nem indult rosszul a mérkőzés, mert a 33. percben Tichy Lajos góljával a magyar csapat szerezte meg a vezetést. A szünetben is 1:0 volt az állás ide, de korai volt az öröm. A második félidőben ugyanis előbb Allchurch, majd Medwin is lőtt egy gólt, Wales fordított. Az ellenfél második találata sokáig emlékezetes marad: a 77. percben Grosics Gyula túl röviden rúgta oda a labdát Sárosinak. A magyar hátvéd nem tudta átvenni a labdát, ekkor érkezett Medwin, aki 13 méterről a tehetetlen magyar kapus mellett a hálóba lőtt. Ez a gól okozta a vesztünket, persze nem csak ez. 

Az is, hogy a bíró, Latisev – a partjelzőkre hagyatkozva – megadta a walesi csapat egyenlítő gólját, amelyet – ma már ezt is tudjuk – egészen biztosan lesállás előzött meg. 

Sok-sok évvel később a magyar játékosok közül többen azt mondták, hogy Latisev azért nem adta meg 1962-ben a csehszlovákok elleni negyeddöntőben Tichy Lajos gólját, mert 1958-ban a Wales elleni megismételt összecsapáson a lesből született walesi egyenlítő gól után a pályán lévő magyar játékosok idézhetetlen szavakkal illették a szovjet bíró teljesítményét.

Baróti Lajos mindent magára vállalt

A Népsport első gyorsértékelésében feltűnően bágyadt magyar csapatról írt. Kiemelték, hogy a kapus, Grosics Gyula nagyon idegesen, sok hibával játszott, s ez jellemezte a teljes magyar csapat játékát. Baróti Lajos szövetségi kapitány a meccs után hajnali öt óráig nem tudott elaludni. Magányosan kóborolt a magyar csapat szálláshelye körül. A kiesésről ezt mondta: „A balsikerért én vagyok a felelős, mint a csapat szakvezetője. Ami történt, az én hibám. Elvállaltam egy feladatot és nem tudtam teljesíteni. Nem tudtam összeforrasztani, lelkileg összekovácsolni a csapatot. 

Nagyon szégyellem magam és lelkiismeret-furdalásaim vannak. Sokan kifogásolták, hogy a magyar közönség elveszi a játékosok kedvét. Nem. A játékosok vették el a közönség kedvét.

 Ez a vb-szereplés sajnos a közönséget igazolta. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a hazai közönség a válogatott csapat utolsó előkészületi mérkőzésén visszafogta elégedetlenségét és szeretettel, reménykedve búcsúzott csapatától. Ez az erkölcsi tőke is elúszott idekint. Természetesen, mint edző mindent újra kell kezdenem, mert a vb után nem tartom magam alkalmasnak a szövetségi kapitányi tisztségre.”

Nagy Imre kivégzése, tüntetés a magyarok ellen

Szerencsétlen Baróti Lajos magára vállalta az összes bajt, az összes kínt, az összes felelősséget. Az önkritika mellett azonban vannak olyan tények, amelyekről nem a magyar szövetségi kapitány tehetett. A svédországi világbajnokságon Magyarország a második legmagasabb átlagéletkorú csapat volt. Az akkor 36 éves Hidegkuti Nándor közel sem tudta azt a teljesítményt nyújtani, amit 1954-ben a svájci világbajnokságon. Volt azonban még egy eset, amely beárnyékolta a magyarok teljesítményét, igaz, akkor erről mukkanni sem lehetett. A Wales elleni megismételt találkozóra 1958. június 17-én került sor. 

Budapesten egy nappal korábban végezték ki Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pált és Gimes Miklóst. A hír természetesen Stockholmba is eljutott. A Wales elleni megismételt meccsre sok, akkor már Svédországba disszidált magyar ember ment ki, akik a lelátón nem a mieinknek drukkoltak, hanem a magyarok és a megtorló kommunista hatalom ellen tüntettek.

Azért ebben a helyzetben nem lehetett könnyű futballozni.

Grosics Gyula feltűnően idegesen védett a Wales elleni mérkőzésen  Fotó: DPA/DPA

Az MLSZ becsületére váljon, hogy a balul sikerült világbajnokság után nem rúgta ki Baróti Lajost, aki a következő két világbajnokságra is kivezette a magyar válogatottat. A kiesés után Hegyi Gyula, az akkori legfőbb magyar sportvezető arról beszélt, hogy teljesen újjá kell szervezni a magyar labdarúgást. Az MLSZ akkori elnöke, Barcs Sándor pedig a lelki tényezőkkel magyarázta a kiesést. Barcs szerint az Aranycsapat „árnyéka” ott volt az ’58-as együttes játékosai mellett, akik ezt nem tudták elviselni. Barcs azt is elmondta (harc után okos a katona), hogy amikor a vb kezdetén meglátogatta a magyarokat, egy önbizalomhiánnyal küszködő, eleve vert sereget talált Svédországban. Ami az itthoni hangulatot illeti: a szurkolók tévéközvetítés híján csak a rádióból és az újságokból értesülhettek arról, mi minden történt a magyar csapattal a világbajnokságon. Zárszóként érdemes felidézni a Népszabadságban megjelent bekezdést, amely jól jellemezte a kor hangulatát: 

Olyan játékosokat kell beállítani a magyar válogatott csapatba, akik megtiszteltetésnek tekintik, ha rájuk esik a választás, s a válogatottak kopott trikójában is büszkébbek, mint akár például a legdivatosabb öltönyben.

Szóvá kell ezt tenni, mert a futballvilágban még sok az ártó nyegleség, közömbösség és a felvágás. Figyelmébe ajánljuk a magyar futball vezetőinek azt is, hogy a tehetségkutatás vadászterületének ne tekintsék csupán a Népstadiont, vagy legjobb esetben az I. osztályú csapatok pályáit, hanem bátrabban nézzenek körül az országban, a vidéki kincsesbányákban, az alsóbb osztályú tehetségek között.”

A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.