Ott álltam, ahol Lionel Messit négymillió ember ünnepelte

Magát reneszánsz embernek tartja, nincs mobiltelefonja, miként e-mail-címe és autója sincs. Négy földrész 54 országában járt, 128 különféle sportmez tulajdonosa. Lionel Messi, Ayrton Senna és Diego Maradona olyan hatással volt rá, mint senki más. Nagyinterjú a magyar szemmel világvégén, Lentiben élő testnevelőtanárral, Paksa Tiborral, az egyik legnagyobb magyar sajtólevelezővel.

Fotó: Oroszi Beáta

– Miután Lenti mindentől nagyon messze esik, a Fradi zalaegerszegi vendégjátékai jelentették önnek az ünnepnapokat?
– Hogyne, az első ZTE-Fradi meccsre édesapámmal mentünk el. 1973. május 6-án Szimacsek Tibornak a 25. másodpercben szerzett góljával 1-0-ra nyert a ZTE a Fradi ellen. Ez volt a két csapat első NB I-es meccse Egerszegen. 23 ezer néző őrjöngött a lelátókon. 

Csóró gyerekként csak akkor mentem el a ZTE meccseire, amikor a nagy fővárosi csapatok, a Dózsa, a Honvéd vagy a Vasas érkeztek az egerszegi stadionba. Ezen felül mi maradt nekem? Az a pár meccs, amit a tévé adott, a rádió Körkapcsolása és a Népsport.

Sokszor gondolkodtam azon, milyen jó dolog lenne elmenni sportújságírónak. Ez az álmom nem vált valóra, de talán éppen ezért kerültem a nagy magyar sajtólevelezők közé.

– Mi volt a célja azzal a megszámlálhatatlan sok olvasói levéllel, amelyeket a különböző szerkesztőségeknek küldött?
– Nyomot szerettem volna hagyni magam után. Sokan ezt nem értik, én nem csak azért írtam, mert szerettem elmondani a véleményemet, hanem azért is, mert úgy gondoltam, hogy a megjelent levelek örökre megmaradnak. Ha máshol nem, akkor a nagy könyvtárakban, ahol bekötik az újságokat. Tudom, ma már ez furcsa, de hittem és hiszek a nyomtatott sajtó erejében. Egy olyan ember, aki a Zalai Hírlapból tanult meg olvasni, nem is mondhat mást. 

– Mi volt az első olvasói levél, amelyet elküldött?
– A Zalai Hírlapban jelent meg, az volt a címe, hogy Tell Vilmos utódai. Nem Svájcban jártunk, csak itt, a Lenti melletti erdőbe vittem el azokat a fogyatékossággal élő gyerekeket, akiket tanítottam. Erről írtam beszámolót, magam sem gondoltam volna, hogy megjelenik. Csodálkozásom csak akkor lett nagyobb, amikor jött a postás és hozott nekem négyszáz forintot. A lap ennyivel honorálta az írást. Arra is büszke vagyok, hogy az olvasói leveleim kilencven százaléka megjelent. Ami bánt, hogy a szerkesztőségek egyre kevésbé foglalkoznak velünk, olvasókkal. Különben miért lenne egyre kevesebb hely az olvasói leveleknek? 

– Miért fontos ez?
– Nem a legfontosabb az olvasó az újságnak? Ha igen, akkor nem kellene bennünket meghallgatni? Költői kérdések ezek, tisztában vagyok a realitásokkal.

– Nem arról van szó, hogy ez a felgyorsult világ elsodorta az olvasói leveleket?
– Inkább arról, hogy ma már semmit sem olvasnak az emberek. Megnézik a neten – ezzel minden el van intézve. Legalábbis azt mondják, hogy megnézik.

– Miért döntött úgy, hogy a pedagógusi pálya legnehezebb ágát, a fogyatékossággal élő gyerekek nevelését választja hivatásul?
– Apám is tanár volt, én is az lettem. Keresztapám egy kőszegi iskola igazgatójaként dolgozott. Sorsom így elrendeltetett. A főiskolára harmadszor vettek fel. Az első sikertelen felvételikor halt meg az édesapám, a másodiknál a testvérem. Soha nem adtam fel, harmadszor is nekimentem a felvételinek. A feleségemmel akkor már jegyben jártam, ő itt, Lentiben a kisegítő iskolában dolgozott tanárként. Gyermekfelügyelőként kezdtem, majd testnevelőtanár lett belőlem. 

A legnagyobb magyar sajtólevelezők egyike, Paksa Tibor (Fotó: Oroszi Beáta)

1981. január 1-én léptem be a gyerekek közé és onnan mentem nyugdíjba. A tanítás mellett focisulit és asztalitenisz-szakkört szerveztem. Büszke vagyok arra, hogy Horváth Rozália személyében egy olyan sportolót is nevelhettem, aki paralimpiai kerettag lett az asztaliteniszezők között. Nagyon mélyen megérintett, amikor egy hajszállal maradtunk le a 2012-es londoni paralimpiai részvételről. Szerintem ennek az volt az oka, hogy vidékiek voltunk.

– Ha a fogyatékossággal élő gyerekekre és a sportra gondol, önnek mi volt a siker fokmérője?
– Amikor ezek a gyerekek mosolyogni tudtak, amikor felhőtlenül örültek, hogy kaptak egy-egy mezt. Ez óriási sikertörténet. Tudom, másnak ez semmi, meg furcsa, de mi más értékek szerint mérjük a sikert. Vagy az, hogy ezekkel a srácokkal olyan sporteseményekre is eljutottunk, amiről ők álmodni sem mertek.

Benne voltam olyan dolgokban, amelyek ma őrültségnek tűnhetnek. Csináltattam velük huszonkétezer gyerekrajzot, amiket tíz országba küldtem el.

A japánok imádták, állandóan ajándékcsomagokat küldtek. 308 sikeres pályázatot bonyolítottam le. Dél-Afrika, Izrael, Kanada – ide is eljutottak ezek a rajzok. 

– Mi volt a legfontosabb küldetése a pályája során?
– Az, hogy ezeket a nehéz sorsú gyerekeket minél több helyre el tudjam vinni, hogy megmutassam nekik, milyen a sport világa. Legyen az a Forma–1-es Magyar Nagydíj vagy bármely más sportesemény. Nem hiszi el, mekkora örömöt szereztünk ezeknek a srácoknak az utazásokkal. Tudja, nekem soha az életben nem volt mobiltelefonom. Most sincs. Mégis, minden olyan embernek megvan a telefonszáma, aki fontos, számít, s aki segíteni tudott az elképzelések megvalósításában. Emiatt sokan csodabogárként tekintenek rám, pedig csak reneszánsz ember vagyok.

– Élete során sokszor érezte azt, hogy Lenti tényleg mindentől messze van?
– Voltak vicces pillanatok. Egyszer felhívtak az egyik pesti tévéből, mondták, ugorjak már be a reggeli műsorukba a Forma–1 kapcsán a gyerekekkel. Mondtam nekik, hogy ez nekünk oda-vissza 600 kilométer, nem vagyunk képesek csak úgy beugrani. Ilyenkor tényleg érzem, hogy Lenti az ország végén fekvő kisváros. Ám ne legyen félreértés, nagyon szeretek itt élni. Csak akkor inogtam meg kissé, amikor Budapesten töltöttem a katonaéveket. Tetszett a főváros nyüzsgése, meg az, hogy mennyi NB I-es meccsre el tudtam menni. Honvéd, Fradi, Dózsa – mindegy, csak meccs legyen. 

Úristen, amikor a Honvéd 1978. november 22-én 4-1-re megverte a holland Ajaxot. Azon is ott voltam. Mondjuk a Honvéd meccseire katonaként amúgy is kötelező volt kimenni, de szívesen tettem.

Ha akkor valahogy hozzájutunk egy budapesti lakáshoz, egészen biztosan ott maradunk. 

– A felesége mit szól ehhez a sportőrülethez?
– Elfogadta, mást nem nagyon tehetett (nevet.) Kezdetben úgy érezte, hogy már csak az illem miatt is velem kell jönnie, de később megszerette ezt a világot. Sosem mondta, hogy nyűg lenne ez neki. Sőt, ma már simán elmondja a szakmai véleményét egy-egy mérkőzésről.

– Mi a véleménye a magyar labdarúgásról?
– Még mindig padlón vagyok, hogy a válogatott nem jutott ki a világbajnokságra, az írek elleni budapesti vb-selejtezős vereség taccsra tett. Nem is értem, hogy maradhatott Marco Rossi szövetségi kapitány? Két vb-selejtezőt bukott el, igaz, közben két Eb-re meg kijutott, szóval, vegyes a kép. Sokszor teszem fel a kérdést, hogy miért imádjuk ezt az olasz embert azok után, hogy képes volt kikapni kétszer az albánoktól. A közönség meg tapsikol és a vereségek után a himnuszt énekli. 2030-ig szerződése van, ezt sem értettem, miért kapott ilyen hosszú időre bizalmat. Ráadásul ezt a szerződést a vb-selejtezők előtt hosszabbították meg.

– A labdarúgás mellett a többi sportág is érdekli?
– Hogyne érdekelne. Apám legnagyobb kedvence a háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó, Papp László volt, nekem az öttusakirály, Balczó András. Imádtam a 2000-res sydney-i olimpián ezüstérmes női kézilabdázókat. De azt bevallom, hogy az egyéni sportágak többségét csak az olimpiákon nézem. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert nincs rá időm. 

– Ha visszatekint az életére, mindent ugyanúgy csinálna, ahogyan tette?
– Igen, talán azért kellett volna többet küzdenem, hogy sportújságíró lehessek. De az, hogy ez nem sikerült, nem okoz számomra múlhatatlan fájdalmat. 

Mert ha elmegyek újságírónak, biztosan nem kerülök be 128 különböző lapba. Márpedig ennyi újságban jelent meg a nevem egy-egy olvasói levél alatt.

Ha a kérdés arra vonatkozott, hogy ezt a mások számára furcsa, reneszánsz életet élném-e, arra is igen a válaszom. Baj, hogy nincs autóm? Aligha, ezt is túl lehet élni. 

A Lentiben élő Paksa Tibor igazi reneszánsz ember (Fotó: Oroszi Beáta)

Különben is, egy reneszánsz ember ne kocsival járjon, hanem lóháton. Igaz, lovam sincs. De ezeknél a dolgoknál sokkal fontosabb, hogy a feleségemmel 45 éve élünk boldog házasságban. A lányom is gyerekekkel foglalkozik, bölcsödében dolgozik. Ők és a két unokám jelentik számomra az igazi boldogságot. Az, hogy mindannyian egészségesek. Ezt csak az tudja igazán megérteni, aki a fél életét a fogyatékossággal élők között töltötte el. 

– Képes lesz Messi és Argentína megvédeni a vb-címét?
– Nagyon szeretném, de félek, hogy ez nem jön össze. Bár ne lenne igazam.