Az olimpiai bajnok kenus kihívása: trombózis mögötte, tíz év meló előtte

Vajda Attila a maga útját járva szembemegy a fősodorral. Peking olimpiai aranyérmes kenusa edzőként nem bajnokokat, hanem elsősorban egészséges fiatalokat akar nevelni. Egy éve ugyan jelzett a szervezete, de amondó, tíz évnyi munkát kell befektetnie, ha vinni akarja valamire.

Vajda Attila edzőként is keményen dolgozik a céljaiért Fotó: Polyák Attila

Kis-Duna, a kajakos és kenus paradicsom

– Miért éppen itt? Hogyan került egyáltalán Ráckevére, illetve Kiskunlacházára?
– Miután abbahagytam a versenyzést, először külföldön, majd Dunaújvárosban dolgoztam. Onnan már csak ugrás Ráckeve…

– Sokan úgy tartják, a Kis-Duna, hivatalos nevén a Ráckevei–Soroksári Duna-ág az egész országban a legjobb víz kajakozásra, kenuzásra. Ön is így gondolja?
– Igen, azon belül is itt, ez a szakasz a legjobb, ahol a csónakház is fekszik a lacházi Duna-parton. A három kilométer hosszú Angyali-sziget két oldalán akkor is lehet evezni, amikor viharos szél tombol.

– Nem véletlenül edzőtáborozott nyaranta rendszeresen Ráckevén a Csipes Ferenc, Gyulay Zsolt fémjelezte honvédos csapat Angyal Zoltán vezetésével…
– S persze a kenusok is, Szabó Attila, Bohács Zsolt, Pulai Imre, Novák Ferenc. Én is edzettem itt anno. Először Ráckevén próbáltam megvetni a lábam, de ott két egyesület is működik, aztán Kiskunlacházán a város vezetői nagyot álmodtak, belevágtak a csónakház építésébe, adott volt a lehetőség, pályáztam, s az egyesületem bérli az ingatlant. Úgy számolok, tíz évnyi munkát kell beletennem, utána majd már ki tudok belőle venni valamit.

Vajda Attila folyamatosan pörgésben van, fel kell építenie a vállalkozásátFotó: Polyák Attila

Ha már nem lehetett szövetségi kapitány...

– Országszerte több híres egyesület működik, az akadémiáról nem is beszélve. Nem is akart válogatott versenyzőkkel foglalkozni?
– Dehogynem! Két éve pályáztam is kenus szövetségi kapitánynak, de nem rám esett a választás.

– S miért nem mondjuk Szegeden vágott bele ebbe a munkába?
– Eldöntöttem, hogy a saját utamat akarom járni. Természetesen könnyebb lenne saját ingatlanon, nagyobb népességű bázison, de véletlenül sem panaszkodom. Már megtanultam, hogy csak „gyütt-maradt” vagyok, de szeretek itt élni, s szerencsére boldogulok. Ahogy már utaltam rá, két lába van a munkámnak. Egyrészt felnőtteknek tartok köredzést szabadidősport jelleggel. Szeretem ezt a munkát, fontosnak is tartom, s miért is tagadnám, ebből a körből kerül ki a tanítványaim egy része, hiszen a szülők példáját követve a gyerekek lejárnak az egyesületbe. Jelenleg negyven-negyvenöt egyesületi tag van, ezt a létszámot szeretném úgy hatvanig feltornázni.

– S mi a célja? Ön is olimpiai bajnokokat szeretne nevelni?
– Nem ez a cél, nem versenyistállót működtetek. Túlzottan általánossá vált az a szemlélet a magyar sportban, hogy mindenki bajnok akar lenni, helyesebben a szülők, az egyesületek a gyerekekből bajnokokat akarnak faragni.

Szép lassan feledésbe merültek a sportág alapjai, anno minek is köszönhette a kajak-kenu a népszerűségét. A vízi életnek, a vízitúráknak, a közösségi élménynek, annak, hogy a kajakozás és a kenuzás egészséges fiatalokat nevel változatos felkészülésre támaszkodva. Ezt szeretném visszahozni.

Láthatja, miközben beszélgetünk, most is zajlik az élet. Leszámítva majd azt az egy hetet, amikor szabadságra megyek, egész nyáron nyitva áll a csónakház, azt szeretném, hogy a fiatalok minél több időt töltsenek itt.

– És ha netán egy kivételes tehetségre bukkanna?
– Most is van a csapatomban néhány nagyon tehetséges srác. Szinte már most adott minden feltétel ahhoz, hogy akár nemzetközi szintre felkészítsek bárki. Ám pontosan tisztában vagyok a korlátaimmal. A fiatalok többsége a továbbtanulás miatt tizenhat–tizennyolc éves korban abbahagyja a versenyszerű sportolást, aki meg mégis folytatja mellette, az kényszerből is máshová igazol. Nincs ezzel semmi bajom, így kalkulálok én is. Ha történetesen valaki mégis itt akarna majd felnőttként is versenyezni, arra is találunk megoldást.

– Nem általános, hogy egy olimpiai bajnok a végeken, szinte a nulláról épít fel egy egyesületet. Kap szövetségi támogatást?
– Természetesen. Normatív alapon évente háromszázhúsz-ezer forintot... Kiskunlacháza önkormányzata az erejéhez mérten segít és van egy cég is, amelyik támogat, de alapvetően a saját lábamon kell megállnom. 

Az akadémia, ami megosztja a kajak-kenus világot

– Ahogy beszélgetünk, folyamatosan az motoszkál bennem, nem inkább itt, a Kis-Dunán, mondjuk a Dunavarsányi edzőtáborban kellett volna felhúzni az akadémiát?
– Dunavarsány edzőtábor, amennyiben az akadémia önálló egyesületként működik, nem biztos, hogy az lenne a legjobb megoldás. A Kolonics-vízitelep már így is túlzsúfolt, de kétségtelen, hogy Taksonytól lefelé egészen Makádig, Tassig a Kis-Duna szinte bármelyik szakasza alkalmas lehetett volna erre.

– Akkor miért éppen Sukoró? Ahol köztudottan nem is lehet evezni, mert nincs víz a Velencei-tóban.
– Nem tudom, nem is szeretnék ezzel foglalkozni. Az akadémiai láz végigsöpört a magyar sporton, így a kajak-kenun is. Nyilván jó a sportágnak, ha van egy kiemelt létesítmény, ahol a tudományos igényességig minden feltétel adott, ám a kajakozásnak és a kenuzásnak mégis csak a megfelelő víz a legfontosabb feltétele.

– Szemán Róbert folyamatosan ostorozza a szövetség vezetőségét, személy szerint Schmidt Gábor elnököt az akadémia, a kivitelezés és működés extrém költsége miatt. Önnek mi a véleménye a sportágat feszítő vitáról?
– A viták mindig előrevisznek, politikával azonban nem foglalkozom. Fontos, hogy a fejlődést kell szem előtt tartani. A Velencei-tó kiapadása más okból is gond. Az akadémiánál is súlyosabb probléma a sportágban, hogy kevés a versenypálya. Szeged, Szolnok, Fadd és Sukoró. Nagyjából ennyi. Szeged nehezen megfizethető, Szolnok kissé szűkös, ahogy Fadd is, ráadásul ott gyakran nagyon hullámos a víz. S most még Sukoró is kiesett.

– Anno ön a Maty-éren kezdett kenuzni?
– Nem, a szegedi egyesület, akkori nevén a Szegedi Olajbányász növendékei a Tiszán lapátoltak és lapátolnak ma is. Először én is, mondjuk így, már szép reményű ifiként szálltam vízre a Maty-éren.

A felejthetetlen pekingi emlék. Vajda Attila nemzeti színű fejpántban, Kolonics Györgyre emlékezve fekete gászszalaggal lapátolva lett olimpiai bajnok Fotó: AFP/MICHAEL KAPPELER

A pekingi aranyérem és Vajda Attila elszalasztott esélyei

– A pályafutása nyitott könyv, néhány emlékezetes esetre mégis hadd kérdezzek rá. Visszanézte a pekingi olimpia döntőjét? Vitray Tamás már 750 méternél kimondta, hogy Vajda Attila olimpiai bajnok...
– Beletelt néhány napba, mire értesültem róla. Egyébként ugyanígy jártak Bochkor Gáborék is, ők is már hétszázötven méternél olimpiai bajnokká avattak. Mi mást mondhatnék, értenek hozzá, előre tudták, mi fog történni...

– Kétszázötven méterrel a vége előtt már ön is tudta, hogy megnyeri a versenyt?
– Már napokkal korábban éreztem, hogy nyerek. Nyugodt voltam, a többiek kérdezgették is már kinn, Pekingben, nem kellene többet edzeni? Én akkor már tényleg csak a formámat csiszolgattam. Az edzőmmel, Vécsi Viktorral például a délutáni döntő előtt, délelőtt biliárdoztam. Cseppet sem voltam ideges. Aztán mégis elkövettem egy nagy hibát. Nem hétszázötven méternél, akkor indítottam meg a hajrát és szakítottam le a mezőnyt. Hanem a verseny után.

Pekingben olyan történt a magyar sporttal, ami korábban még sohasem, és remélem, többé nem is ismétlődik meg. Én nyertem Magyarország első aranyérmét. Az olimpia tizennegyedik napján. Érthetően hatalmas volt a felhajtás, szétszedett a média.

És én mindenkinek meg akartam felelni. Hiba volt. Nem pihentem, s másnap erre ráment az ötszázas döntő. Abban a formában simán dobogósnak kellett volna lennem, de hullafáradtan sajnos lebőgtem, csak kilencedikként értem célba.

– Ugorjunk négy évet! 2011-ben és 2013-ban is világbajnok lett ezer méteren, a köztes évben, 2012-ben viszont csak hatodikként végzett a londoni olimpián. Mi történt?
– Több év távlatából nem akarok visszamutogatni, de több szakmai hibát is elkövettünk. Igen, 2011-ben világbajnok voltam, a következő évben mégsem élveztem semmiféle védettséget, dacára annak végig kellett versenyeznem az évet, hogy egyedül én szereztem kenus kvótát. Aztán túl későn mentünk ki az olimpiára. London ugyan csak egy időzónára van Magyarországtól, a szigetországban mégis más a klíma. Eleve túl voltam hajszolva és a formaidőzés sem sikerült. Én is csalódásként éltem meg a hatodik helyet.

– Négy évvel később még egyszer nekidurálta magát, ám Vasbányai Henrikkel szemben elvesztette a szétlövést, így lemaradt az olimpiáról. Sokak szerint rossz döntés volt a riválisának adni az egyest is, mert Mike Róberttel párosban is indult és nem bírta a kettős terhelést. Ön hogyan látja?
– Röviden, ugyanígy. Az első válogatón tüdőgyulladással kínlódva ötödik lettem. A másodikon 3:44-es ezret csavartam, ami még ma is jó idő… Én nyertem, így következett a szétlövés. Két nap múlva, ami harminchárom évesen nem nekem kedvezett. Szerintem az is hiba volt, hogy Vasbányai nem tesztelte az Eb-n, hogy bírja-e egyszerre a két számot. Azt pedig végképp nem értettem, hogy felajánlottam, edzőpartnerként készülök velük tovább az olimpiára, de nem tartottak rá igényt, mondván, minden tudnak.

– Vasbányai egyesben kiesett, a páros pedig negyedik lett. Erre mondják, a kevesebb több lett volna…
– Így igaz. Rióban már nem lett volna esélyesem nyerni, de a bronz meg lehetett volna, ami szép lezárása lett volna a pályafutásomnak.

– Milyennek látja a magyar kajak-kenu jelenlegi helyzetét?
– Inkább csak a kenusokról beszélnék. Vannak eredmények, sikerült előre lépni, de Los Angelesre gondolva szerintem a dobogó már nagyon szép cél. De ne legyen igazam! Az alapvető problémát abban látom, amire már utaltam. Idén megrökönyödve láttam, hogy egy tizenkét éves kajakos hét perc ötven másodperc alatt teljesítette a kétezer métert. Ez már-már embertelen teljesítmény. Én mégsem örülök neki. Mi lesz ebből a srácból négy-öt év múlva? Tizenkét évesen senkiből sem szabad kifacsarni ilyen teljesítményt. A magyarok úgy általában utánpótlásszinten tarolnak, ám felnőttkorban ez nem köszön vissza. Ez azt üzeni, hogy valami nincs rendben. Nem bajnokokat kell nevelni, hanem a sportolás lehetőségét megadni a fiataloknak. S ha az alapok rendben vannak, úgy is kitűnik egy-egy igazán nagy tehetség. A magyar kajak-kenu múltja legalábbis erre tanít minket.