Visszatérne Tokióba, álmai városába

Olimpiai ezüstérmes tornász, háromgyermekes tévétorna-szereplő, a NOB-tag, nagykövet, volt köztársasági elnök Schmitt Pál felesége. Makray Katalin a minap ünnepelte 75. születésnapját, és visszatekintve életére, arra a legbüszkébb, hogy mindvégig meg tudott maradni annak, akinek született: Makray Katalinnak. Vagy ahogy a költő írja: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindig, minden körülményben.”

„First lady sohasem voltam, a köztársasági elnök feleségeként igyekeztem megfelelni az elvárásoknak” Fotó: urucz Árpád

– Apropó, sohasem pontozták le?

– Se le, se föl. Szerencsés alkat vagyok, én mindig elfogadtam, amit elértem, így a tokiói olimpiai ezüstérmemet is. Előzőleg 1962-ben Ducza Anikóval meghívtak Japánba egy kéthetes bemutatóturnéra. PanAmmel repültünk, Delhin és Bangkokon, Hongkongon át 48 órát utaztunk, hatalmas élmény volt. Japánban együtt voltunk a sportág óriásaival, Endóval, Jamasitával, Onóval. Kiváló tornászok voltak, összebarátkoztunk, remekül megfelelt ez egyfajta akklimatizációnak.

– Esélyes volt az olimpián?

– Ducza Anikó talajon és gerendán volt éremesélyes, és nem akarok álszerény lenni, de benne volt a levegőben, hogy korláton én is jól szerepelhetek – annak ellenére, hogy a 168 centimmel én voltam a csapatunkban a legmagasabb, és nagyon kellett vigyáznom, hogy a lábam ne súrolja a földet. Volt az olimpia előtt egy kéztörésem, ami kapóra jött, mert Soti bácsival, az edzőmmel – Solymosi Ottóval – kidolgoztunk egy vadonatúj, erős gyakorlatot, miközben nem kellett versenyeken indulnom. Harmadik helyen kerültem a döntőbe, az előttem álló Čáslavská elrontotta az egészcsavar-elemet, leesett. Asztahova győzött, én lettem a második a nagy Latinyina előtt. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Főleg, hogy csapatban is ötödikek lettünk. Bőgtem a dobogón örömömben, mint egy kisbaba. Ellentétben az elhíresült mondással azt vallom, hogy sírni nem csak a győztesnek szabad. Mert boldogságában mindenki elérzékenyülhet. A szüleimre gondoltam, meg az edzőimre, Soti bácsira és Macus nénire, Kovács Lászlóné Csillik Margitra, akik nem lehettek kint Tokióban. Akkor még nem volt tévénk, a szüleim a szomszédban, az edzőim pedig a Lenin körúti Keravill kirakatában nézték az olimpiát.

– Schmitt Pállal, a férjével mikor találtak egymásra?

– Ó, hát a híres tatai edzőtáborban! Én tizenhét éves gimnazista voltam, Pali húsz, 1962-t írtunk. Beszélgettünk, de semmi több, csak amikor vége lett a nyárnak és elkezdődött a suli, mondtam a barátnőmnek, hogy találkoztam egy csinos fiúval, aki nagyon tetszik. Az olimpia évében Pali már udvarolgatott nekem; Tokióba ő még nem jutott ki. Aztán komolyra fordultak a dolgok, és 1966. július 23-án megesküdtünk. Alexa egy évre rá megszületett, Mexikóvárosban úgy lettem másodszor is az olimpiai ötödik csapatunk tagja, hogy a lányom egyéves volt. Nagyon örültem, hogy Palival együtt szerepelhettünk az olimpián, ahol ő először volt aranyérmes a csapattal.

„First lady sohasem voltam, a köztársasági elnök feleségeként igyekeztem megfelelni az elvárásoknak”
Fotó: Kurucz Árpád

– Mi a véleménye a mai tornászokról?

– Simone Biles egyedülálló jelenség, amit ő tud, arról mi nem is álmodhattunk. Persze ne feledje, hogy ő 140 centi, míg én 168 voltam, és így sokkal könnyebb. Ma már sajnos nincsenek mutatós Horkinák, Korbutok, Boginszkaják. Na és a mai szerek…! A mi időnkben a talaj úgy nézett ki, hogy a betonra ráraktak két centi filcet, aztán kész. Ma meg, ha rálépsz a szőnyegre, úgy érzed, mintha trambulinon járnál. De amit Biles tud, az előtt le a kalappal. Egyvalamiben azonosak a maiak és a régiek: a tornát valamennyien nagyon-nagyon szeretik, szerettük.

– Ugorjunk egy nagyot! Milyen érzés volt first ladynek lenni?

– Hú, mekkorát ugrott, hadd vegyek egy nagy levegőt! Szóval befejeztem a versenyzést, jött a három gyerek, Alexa, Petra, Gréta, majd a tévétorna. Közben a férjem 1983-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja lett, majd a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, később madridi és berni nagykövet. Sokat utaztam vele, így volt időm megszokni a közszereplést. De first lady sohasem voltam, én csupán a köztársasági elnök feleségeként igyekeztem megfelelni az elvárásoknak a haza szolgálatában. Én mindvégig megpróbáltam Makray Kati maradni, önmagamat adni, még ha estélyi ruhát kellett is öltenem. Mostanában is vannak nemcsak protokolláris feladataim, hanem igazi szívügyeim. Talán az egyik legnemesebb számomra, a katonai felmenőim miatt is, amit óriási megtiszteltetésként élek meg, hogy a 2011-ben újjáalakult Ludovika Akadémiai Zászlóalj zászlóanyja lehetek, ezzel folytatva a családi hagyományokat.

– Van még megvalósulatlan vágya?

– Boldog lennék, ha jövő júliusban, 57 év után eljuthatnék a tokiói olimpiára, és ezzel mintegy keretbe foglalnám az eltelt hat évtizedet.