– Nem tudom, miért, de az egész Makray famíliát debreceninek képzeltem – nyilván a két Balázs, az ön bátyja és unokaöccse Loki-kötődése miatt –, most látom, hogy ön az ország túlsó végében, Vasváron született. Hogy is van ez?
– Édesapám az I. magyar királyi ejtőernyősszázad Ludovika Akadémiát végzett hadnagyaként Szombathelyen állomásozott a harmincas évek végén. Édesanyámmal – aki ma 97 éves, és velünk él, hála istennek – megismerkedtek, egymásba szerettek, és 1941-ben összeházasodtak. Egy évre rá megszületett Gábor bátyám, újabb egy év múlva Balázs, 1945. április 5-én pedig világra jöttem én. És miért éppen Vasváron? Édesapám a fronton harcolt – kilenc nappal a megszületésem előtt fogságba esett, és csak 1949-ben szabadult, négyéves voltam, amikor megismertem –, nagyapám a velem várandós anyámmal s a két pici gyerek bátyámmal menekült a szovjetek elől. Vasváron jöttek rá anyámra a szülési fájdalmak, abban az épületben, ahol 1664. augusztus 10-én aláírták a vasvári békét. No nem a díszteremben láttam meg a napvilágot, ahol a béke megköttetett, hanem – a családi legendárium szerint – az egyik melléképületben. Pesten nőttem fel, de igazából büszke vagyok a vasvári kötődésemre, és boldog, hogy díszpolgáruknak fogadtak.
– Pesten hol laktak?
– A Bródy Sándor utca 2.-ben. A földszinten van a Múzeum kávéház, az ablakunk a Nemzeti Múzeumra nézett.
– 1956 már megvan az emlékeiben?
– Olyan élesen, mintha tegnap történt volna. Október 23-án este ott voltam a rádiónál mint bámészkodó 11 éves kislány. A Trefort utcába jártam iskolába, öt óra körül jöttem haza a napköziből, és láttam, hogy rengeteg ember áll a rádió épülete előtt. Hazaszaladtam, letettem a táskámat, és azt füllentettem édesanyámnak, hogy vissza kell mennem az egyik osztálytársnőmhöz a leckéért. De persze az izgatott, hogy miért gyűlt össze az a rengeteg ember. Aztán csak arra emlékszem, hogy mozdulni sem tudtam a tömegben, de valahogy kiszabadultam és hazarohantam.
– Milyen körülmények között éltek?
– Egy hatalmas polgári lakásban, csak éppen hetes társbérletben. Kisemmizett, deklasszált emberek, akkor már a Hortobágyra kitelepített nagyapám is ott volt velünk, szóval így. És mégis boldog gyermekkorom volt! Imádtam tornázni, Trebitsch Joli néninél kezdtem a Szentkirályi utcában, aki látta, hogy tehetséges vagyok; tízéves voltam, amikor átirányított a Postásba. 1959-ben jártam először, ifiválogatottként a tatai edzőtáborban, majd 1962-ben bekerültem a prágai világbajnokságra utazó csapatba, ahol 17 évesen döntőbe kerültem felemás korláton. Aztán 1963-ban Porto Alegrében a legendás Larisza Latinyinával holtversenyben megnyertem az egyéni összetettet, és csapatban is elsők lettünk. Hogy Latinyina 29 évesen milyen egyetemre járt, azt nem tudom, de engem éppen akkor vettek fel a TF-re, abszolút jogosan indultam az Universiadén. Ez a győzelmem már jó alapot biztosított a tokiói olimpiához, hiszen a torna olyan sportág, ahol a pontozók szemében meg kell alapoznia magát az embernek.
