Vencsellei István, a Hortobágy krónikása és a kultúra őrzője

Először a paraszti kultúrát fényképezte, majd kollázsok, montázsok készítésével fejezte ki magát.

Vencsellei István hajdúszoboszlói kiállításán 2015-ben Forrás: Hajdúszoboszló Televízió

Nyolcvanhat évesen elhunyt Vencsellei István fotóművész, a Hortobágy, a paraszti világ és Debrecen városának krónikása, aki míg tehette, a sarki henteshez sem ugrott le anélkül, hogy a fényképezőgépe ne lett volna nála. Nemzedékek sorát tanította fotózni. Alig egy éve került be egy Debrecen melletti település idősotthonába, s ez volt életének méltatlan – hiszen a Covid-zárlat miatt a barátai, tanítványai sem látogathatták – utolsó állomása – írja a Szabad Föld.

Először a paraszti kultúrát fényképezte, majd kollázsok, montázsok készítésével fejezte ki magát. Lelkében mély nyomot hagyó világból emelkedett ki.

A világválság idején édesapja megjárta Amerikát. New Yorkban dolgozott a Ford-műveknél, majd 1926-ban hazajött. Nagybátyja viszont az USA-ból Argentína felé vette irányát. Apja a tengerentúlon megtakarított pénzéből Fülöpön harminc hold földet vásárolt, és azt művelte.

Megházasodott, és e házasságból született 1934-ben Ven­csellei István, aki tanyasi iskolába járt, megismerte a paraszti élet keserveit, többek között lovakat, szarvasmarhákat gondozott, de tudott kézzel aratni és kaszát kalapálni is. A lóismeretének köszönhetően Debrecenben az üzemélelmezési vállalatnál kapott munkát, és egylovas szekérrel hordta a feketekávét, alumíniumfazekakban pedig az ebédet az építkezéseken dolgozóknak.

– Később az Alföldi Nyomdánál sikerült elhelyezkednem tömböntőként, betűöntőként. Ez roppant egészségtelen, ólomgőzös munkakör volt, egyre csak azt mondtam magamnak, tán csak nem bolondultam meg, hogy itt dögöljek meg, így a személyzeti osztály ostromát követően az úgynevezett cinkográfia műintézménybe kerültem. Kliséket készítettünk, és a nyomdai fotózás is a munkaköröm volt – nyilatkozta hat évvel ezelőtt, mikor nyolcvanadik születésnapja alkalmával életútportrét készítettem róla a Magyar Nemzet számára.

Közben leérettségizett, cinkog­rá­fusi szakmát szerzett, fényképészmester-vizsgát tett, majd mint nyomdai fényképész, az érdeklődési körének tágítása érdekében fotóklubokba járt. Az Atommagkutató Intézet fotósa lett, ahol tizenhárom éven át mikroszkopikus dolgokat kellett fényképeznie. Amikor Debrecen városvezetése úgy döntött, hogy fotódokumentációs központot hoz létre, annak ő lett a művészeti vezetője.

„Mindent fényképezni kellett, ami a városban történt. ­Eleinte csak én készítettem képeket az építkezésekről, üzemi pillanatokról, gyári eseményekről, protokoll- és politikai rendezvényekről, ám a kétszázezer lakosú városban annyi minden történt, hogy nem győztem: még két fotóst vettünk fel, majd egy operatőrt is alkalmaztunk.”

Fényképezték a klinikák, kórházak helyzetét, a munkásgyűléseket, a Petőfi téri zsinagógát, amelyet lebontottak, vagy éppen 1972-től a huszonkét emeletes ház építését is. Aztán egyre inkább a szociofotó irányába fordult, az első önálló kiállítása 1966-ban nyílt meg Elmúlás címmel a Déri Mú­zeumban. Ebben, ahogy ezek után sokáig, főleg a paraszti életet, a Hortobágy mellékét mutatta be.

Vencsellei István hajdúszoboszlói kiállításán 2015-ben
Fotó: YouTube/Hajdúszoboszló Televízió

Az első kiállítási anyag része volt például a szüleit ábrázoló, legjelentősebb képe is, ahogy ülnek a fülöpi ház konyhájában: édesanyja foltot varr, édesapja pedig rágyújt. És a meszelt fal a tűzhely mellett tele van olyan erekkel, idegvégződésekkel, mint amilyenek az emberek halántékán látszanak. Számára ez a mindent megalapozó, érzékeny kép volt a legkedvesebb.

De nemcsak szimpla képeket készített, hanem montázsokat, kollázsokat is. Bényei József újságíró, a Hajdú-bihari Napló egykori főszerkesztője írta róla:

„Vencsellei István kemény és nehéz csatákat vívott és nyert meg Debrecenben művészete be- és elfogadtatásáért. A riportfotósok olykor megmosolyogták gondolati törekvéseiért, a képzőművészet más ágainak képviselői pedig néha a fotó művészeti jellegét is megkérdőjelezték.”

Számos riportot készített, de a helyi lapok nem fogadták a képeit, ugyanis a helyi fotóstársadalom konkurenciának tekintette őt. Az Új Tükör, a Nők Lapja, a Képes 7 és lapunk, a Szabad Föld viszont szívesen közölte a Hortobágy világáról szóló felvételeit. 1974-ben egy képéért megkapta a Nemzetközi Fotóművész-szövetség ezüstérmét, s ez megváltoztatta a helyzetét. Főállású munkái mellett 1960-tól 1990-ig óraadó fotós szaktanár volt egy debreceni szakmunkásképző intézetben.

A teljes cikk ITT olvasható el.