Fényképezték a klinikák, kórházak helyzetét, a munkásgyűléseket, a Petőfi téri zsinagógát, amelyet lebontottak, vagy éppen 1972-től a huszonkét emeletes ház építését is. Aztán egyre inkább a szociofotó irányába fordult, az első önálló kiállítása 1966-ban nyílt meg Elmúlás címmel a Déri Múzeumban. Ebben, ahogy ezek után sokáig, főleg a paraszti életet, a Hortobágy mellékét mutatta be.
Fotó: YouTube/Hajdúszoboszló Televízió
Az első kiállítási anyag része volt például a szüleit ábrázoló, legjelentősebb képe is, ahogy ülnek a fülöpi ház konyhájában: édesanyja foltot varr, édesapja pedig rágyújt. És a meszelt fal a tűzhely mellett tele van olyan erekkel, idegvégződésekkel, mint amilyenek az emberek halántékán látszanak. Számára ez a mindent megalapozó, érzékeny kép volt a legkedvesebb.
De nemcsak szimpla képeket készített, hanem montázsokat, kollázsokat is. Bényei József újságíró, a Hajdú-bihari Napló egykori főszerkesztője írta róla:
„Vencsellei István kemény és nehéz csatákat vívott és nyert meg Debrecenben művészete be- és elfogadtatásáért. A riportfotósok olykor megmosolyogták gondolati törekvéseiért, a képzőművészet más ágainak képviselői pedig néha a fotó művészeti jellegét is megkérdőjelezték.”
Számos riportot készített, de a helyi lapok nem fogadták a képeit, ugyanis a helyi fotóstársadalom konkurenciának tekintette őt. Az Új Tükör, a Nők Lapja, a Képes 7 és lapunk, a Szabad Föld viszont szívesen közölte a Hortobágy világáról szóló felvételeit. 1974-ben egy képéért megkapta a Nemzetközi Fotóművész-szövetség ezüstérmét, s ez megváltoztatta a helyzetét. Főállású munkái mellett 1960-tól 1990-ig óraadó fotós szaktanár volt egy debreceni szakmunkásképző intézetben.
A teljes cikk ITT olvasható el.
