Deák Bill Gyula elmenne már egy Fradi meccsre

Deák Bill Gyula kőbányai otthonában várja, hogy megkapja a koronavírus elleni oltást, és véget érjen a járvány.

Debrecen, 2018. augusztus 16. Deák Bill Gyula bluesénekes ad koncertet a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpadon 2018. augusztus 15-én. MTI Fotó: Czeglédi Zsolt Fotó: Czeglédi Zsolt

Deák Bill Gyula elmondta, leginkább a koncertek és a közönség hiányzik neki, de szeretne már kimenni egy Fradi meccsre is – derül ki az interjúból, amely a Békés megyei hírportálon olvasható. A Vasárnap Reggel a magyar blues királyát küzdelmes fiatalkoráról, a blues életérzésről és legendássá vált dalairól is kérdezte.

– Rengeteg koncertjük elmaradt az elmúlt évben, hogyan viseli?

– Eléggé nehezen viselem, hogy nem lehet koncertezni, de próbálom lefoglalni magamat. Rengeteg zenét hallgatok, és követem a sporteseményeket a tévében, a foci, a vízilabda, a kézilabda, minden érdekel. Az asszonnyal sokat kártyázunk, ha jó idő van, kimegyünk a kertbe napozni. Szerencsére a családdal is gyakran összejárunk, most éppen a fiam és menyem voltak nálunk. A zenésztársakkal pedig telefonon tartom a kapcsolatot.

– Be fogja oltatni magát?

– Mindenképpen, mert már korban vagyunk, a feleségem ráadásul beteg, és nekem is pár éve volt szívinfarktusom. Szólni is fogok az orvosnak, hogy nem lenne rossz, ha a jövő héten megkaphatnánk az oltást. Nem vagyok elköteleződve egyik vakcina iránt sem, bízom benne, hogy mindegyik ugyanolyan hatásos. Szeretnék újra koncertezni, kirándulni, és találkozni a közönséggel, ennek pedig ez az útja. Meg persze jó lenne már elmenni egy Fradi meccsre is.

– Mit szól ahhoz, hogy több dala, például a Rossz vér több nemzedéknek meghatározó nótájává vált? Sok kocsmai zenegépben máig a legtöbbször játszott dal, mert mindenkinek kötődik hozzá valamilyen emlék vagy érzés.

– Nagyon-nagyon örülök, hogy a mai fiatalok is ismerik, és énekelik a dalainkat. Az viszont elszomorít, hogy a rádiókban nem játsszák a zenéinket, a Rossz vért sem. Nem tudom miért alakult így, de jó lenne, ha több emberhez juthatnánk el. Például a legutóbbi lemezünk, a Hatvan csapás platina lemez lett, de a rádiók még csak egy-egy számot sem játszanak róla. Ez eléggé letör, főleg, hogy helyette mindenféle zagyvaságot leadnak, ami szerintem nem hordoz semmifajta értéket.

Deák Bill Gyula bluesénekes. Fotó: MTI / Czeglédi Zsolt

– Sokan mondják, ha Amerikában csinált volna karriert már kastélya és magán repülőgépei lennének. Nem bánta meg, hogy itthon maradt?

– Van ebben valami igazság, de én itt érzem jól magam Kőbányán, most is itt lakom, és nem panaszkodhatok. A családom nagyon összetartó, jól megvagyunk, és ez a lényeg. Ha bármi gondom van vagy bánatom, mindig megnyugvásra találok a családi fészekben. Szóval minden ide köt: a feleségem, akit nagyon szeretek, a gyermekeim és az unokám is, a kisebbik Deák Bill Gyula. Örülök, hogy Magyarországra születtem, és magyar vagyok. Amit pedig elértem itthon, azt magamtól értem el, nem volt gazdag nagymama, vagy nagypapa mögöttem. Jó érzés, hogy Kőbányáról a legtöbb embernek a Kőbánya Blues jut eszébe, és Deák Bill Gyula.

– Kőbányán nőtt fel, és ha jól tudom fiatalon hatalmas futball tehetség volt.

– Így van, az MTK-ban fociztam. Aztán tizenegy éves koromban a lágyékomban lett egy tályog, amit meg kellett operálni és egy orvosi műhiba miatt elvágták a fő ütőeret, trombózist kaptam. Pár nappal később le kellett vágni a lábamat. Ez eléggé megviselt, de hamar túl tettem magam rajta, mert beláttam, hogy nem érdemes rágódni ezen. Az iskolában gyakran kiabáltak velem, féllábúnak meg százlábúnak neveztek, de nem törődtem vele. Nem hagytam abba rögtön a sportot, mankóval és műlábbal is fociztam. Aztán jött a beatzene, és utána vége lett a sportkarriernek. De azóta is imádom a focit, mai napig Fradista vagyok és Barcelonás.

– Hogyan alakul az élete, ha nem éri baleset?

– Akkor lehet nem is kezdek el énekelni, hanem sportoltam volna tovább. De büszke vagyok magamra és nincs kisebbségi érzetem semmiben. Sőt, azért csinálom ezeket a dolgokat, hogy a hozzám hasonló embereknek példát mutassak, szerintem ez nagyon fontos. Mindenkiben van érték! Szeretni kell az embereket és tisztelni a közönséget, és senki más nem tiszteli meg úgy őket, mint én.

– Nem érzi úgy, hogy több volt a pofon a kelleténél?

– Valakinek ez jut, valakinek az, én nagyjából meg vagyok elégedve az életemmel. Sokan mondják, hogy többet érdemelnék, mint amit kaptam, de azt is szokták mondani, hogy halj meg és nagy leszel. Magyarországon az a szokás, hogy amíg élnek az emberek nem becsülik meg őket, csak miután meghaltak. Például Bencsik Sándor, Radics Béla vagy Orszánszky Miklós.

– Ha megnézzük az életpályáját mindvégig hiteles blues zenész maradt, nem szállt el, mint sokan a szakmában. Volt ebben tudatosság?

– Erre mindig figyeltem. Kétszer hívtak például a Megasztárba mentornak, és egyszer a Voice-ba is, de mindre nemet mondtam, mert szeretnék úgy nézni a tükörbe, hogy azt lássam, aki vagyok. Van, aki szerint hülyén csináltam, mert sok pénztől estem el, meg ugye a tévé nagy reklám, ha látnak valamelyik műsorban több bulira hívnak el. De úgy voltam vele, ha ez az ára, akkor inkább legyen kevesebb bulim. Aki szeret, az műsorok nélkül is szeret, 2018-ban például teltházas koncertet adtunk a Papp László Arénában. Hobó és Gangszta is fellépet vendégként, baromi jól sikerült, élveztük mindannyian. Szerintem ezek az igazán jó dolgok.

– Miből merített és merít erőt?

– Rengeteg energiát kapok a közönségtől. Nincsen felemelőbb annál, amikor kimegyek a színpadra és több ezer ember kiabálja, hogy Bill a király. Ez hatalmas dolog. Szerencsére én is tudok adni nekik valamit, mert látják, hogy szívből csinálom: szakad rólam a víz és tetszik nekik, ahogy éneklek. Hálát adhatok a jó istennek, hogy szeretnek az emberek, és nekem ez mindennél többet ér, több száz millió forintnál is. Jó érzés, hogy nem adtam el a lelkem. Harminc ezüsttért nem lehet megkapni, az az igazság.

A teljes interjú IDE kattintva olvasható.