Azóta – 1990 óta –, hogy a „nagy egyesülés napja”, december elseje lett Románia első számú nemzeti ünnepe (1918-ban ezen a napon mondták ki a magyarországi románok Gyulafehérvárott: Erdély Romániát illeti), a szomszéd ország addigi legfőbb ünnepe, augusztus 23-a háttérbe szorult. Pedig az 1944-es „román kiugrás” legalább annyira magán hordozta az ország nemzeti karakterét, mint a gyulafehérvári esemény.
Mi történt 72 évvel ezelőtt? „Csupán” annyi, hogy az addig a németek oldalán harcoló Románia egyik pillanatról a másikra színt váltott. I. Mihály király letartóztatta Ion Antonescu diktátort, majd bejelentette, hadserege átáll, csatlakozik a szövetségesekhez. Az ágyúcsöveket ezután száznyolcvan fokkal elfordították, és lőttek tovább, csak most már ránk, magyarokra, németekre Ennyi. Magyarország ezzel kiszolgáltatottá lett. Három nappal később már a mi földünkön jártak a szovjet tankok.
A bukaresti közjáték több elemében is hasonlított az ország első világháborús szerepléséhez. Az akkori Románia sokáig „vívódott”, melyik oldalra álljon (eleinte velünk, a központi hatalmakkal szimpatizált), s csak a világégés közepén, 1916-ban lépett hadba, az akkor már erősebbnek látszó és nekik hatalmas területeket ígérő antant oldalán. Bemutatkozásuk nem jól sikerült, hetekkel később a központi hatalmak már Bukarestet is elfoglalták Két évvel a különbéke s egy nappal a Monarchia fegyverletétele után viszont újra „hadba léptek” a már nem létező ellenséggel szemben, így végül „győztesként” jöttek ki a háborúból. Erdélyt is vitték.
Csoda-e, ha mi fenntartással tekintünk erre az augusztusi fordulatra?
