Kevés tragikusabb eseménye volt történelmünknek, mint a budavári kitörés hetvennégy évvel ezelőtt, 1945. február 11-én. Leningrád és Sztálingrád után itt folyt a legtöbb vér a második világháborúban. Sztálin még 1944 őszén adta ki a parancsot: november 7-ét Budapesten kell ünnepelnie a vörös ármádiának! Ám a Führernek is fontos volt a magyar főváros, részint a zalai olajmezők, részint a Balkánról visszavonuló csapatai miatt – erőddé nyilvánította a szétbombázott várost. A mi kontónkra vetélkedtek a bomlott cézárok. Szörnyű napok következtek. Az ostromgyűrű bezárult, január közepére a németek az összes Duna-hidat felrobbantották. A Várban rekedtek (24 ezer német és húszezer magyar baka, valamint a rengeteg civil) kilátástalan helyzetbe kerültek.
A halálra szánt kitörőket háromszoros orosz gyűrű, elképesztő gépfegyver- és aknatűz fogadta a Vár aljában, percek alatt ezrek maradtak a reflektorokkal bevilágított utcák kövezetén. A kitörők közül talán tízezren élték túl az éjszakai mészárlás első hullámát, a többieket a következő napokban vadászták le a romok között és a közeli erdőkben… (A legközelebbi német vonalat – Zsámbék környékén – nagyjából nyolcszázan érték el. A védők alig két százaléka.)
Gondoljuk el: ha a Führer nem nyilvánítja erőddé a magyar fővárost, és „menetből” gázol át rajtunk a Vörös Hadsereg, vajon akkor is az Elbánál parolázik-e az orosz és az amerikai katona? Vagy valahol az Atlanti-óceán közelében? Vajon mi lett volna a büszke Nyugattal, ha hozzájuk is – Párizsba, Brüsszelbe – Sztálinék viszik a „demokráciát”?
Csak végvárnak kellettünk, mint történelmünkben már annyiszor…
