Az épület, melyről szó lesz, Maglódon áll, nagyjából a kisváros közepén. Nem akad arrafelé ember, aki ne ismerné – látványára az idegen is fölkapja a fejét: „Jézusmária!” Egy háromszintes, kibelezett, üszkös romhalmazt képzeljünk el, melynek lábazatánál a lepusztult civilizáció valamennyi kelléke megtalálható a lyukas lavórtól az elhajított óvszerig. Meg szaladgáló patkányok. A hely idővel a közönségét is megtalálta – csövesek, drogosok, szesztestvérek adják itt egymásnak a fecskendőt, a pofont és a kövidinkás üveget. Sose halunk meg!… Sose? Ez sem igaz. Az elmúlt évek során két halottat is találtak a romok között.
A polgármester azt mondja, nem tudnak mit tenni. Hiába figyelmeztetik, büntetik az épp aktuális tulajdonost, hiába fordulnak a különböző hatóságokhoz, semmire sem mennek. Most Kiss Csaba helyi építési vállalkozóé a romhalmaz, ő is azt ígérte, rendet tesz, építésbe fog, de semmi nem történt. A kiszabott ötven-, majd százezres büntetés sem hatott – igaz, be sem fizette.
Az áldatlan helyzet már a jámbor helybeliek ingerküszöbét is elérte, tüntetést szerveztek az objektum elé, ahol jobb híján kipanaszkodták magukat. Vállalkozó uram nem vett részt az eseményen, azt mondja, nem tudott róla. (Pár nappal a tüntetés előtt munkagép érkezett a helyszínre, a sittrengetegből mutatós dombot csinált.) A részletekről kérdezném, de Kiss úr megelőz, azt mondja, inkább arról írjak, hogy bedobálják neki a sok szemetet. Felháborító! Meg hogy látni akarja majd a cikkemet. Talán lájkolni akarja, nem tudom. És vajon Maglód lájkolja-e őt?
