A rendszerváltás legmozgalmasabb esztendejének – 1989 – első fontos eseményére emlékezünk ma. Pozsgay Imre államminiszter a Kossuth rádióban ezen a napon jelentette ki: 1956 őszén nem ellenforradalom, hanem népfelkelés, méghozzá jogos népfelkelés volt Magyarországon. Nem kellene tovább szédíteni az embereket. Nemcsak az elvtársakban állt meg az ütő – egy egész ország fölkapta a fejét. Hogyan?! Népfelkelést mondott?!
Az egész rendszer alapja kérdőjeleződött meg ebben a csupasz kijelentésben. Hiszen ha nem ellenforradalom volt, akkor meg miért kellett az idegen beavatkozás? Hiszen akkor az erőszak és a megtorlás nem a nép, csupán a hatalomból elzavart, majd ismét az ország nyakába ültetett klikk érdekében történt. Álljon meg a menet! Hogyan van ez? (Grósz Károly MSZMP-főtitkár később hiába próbálta rávenni Pozsgayt, vonja vissza nyilatkozatát, az államminiszternek esze ágában sem volt. „Áthidaló megoldásként” két héttel később maga a pártvezetés is népfelkelésnek minősítette 1956-ot, azzal a szánalmas kiegészítéssel, hogy „a végén felerősödtek benne az ellenforradalmi tendenciák”.)
Jobb szimatú elvtársak ekkortájt kezdték el fölfedezni magukban az illegalitásba kényszerült Nagy Imre-szimpatizánst. A még jobb szimatúak pedig már a hétpecsétes pártiratok eltüntetésének lehetséges módozatait latolgatták. Noha még élt Kádár (pártelnökké „lefokozva”, leépülten üldögélt rózsadombi villájában), még itt voltak az oroszok, fegyver volt a munkásőröknél, ám épeszű ember már tudta, a népi demokráciának nevezett emberkísérletnek harangoztak.
(A csökönyösebb kísérletezők még mindig itt vannak – de erről majd máskor.)
