„Nemzeti összetartozásról hőzöngenek teljesen komoly arccal azok, akik az ország nagyjából felét egyszerűen nem is veszik emberszámba” – a Népszavánál ennyi maradt meg a kormány által szervezett, a békediktátumra emlékező csütörtöki eseményekről. S rá a rezümé: „A nagyképű semmitmondás, a veretes hazudozás így megmaradt az ő térfelükön.”
Arrafelé ennyi jött le Trianon centenáriumának napjáról.
Az írás szerzője, N. Kósa Judit ki nem állhatja, ami nemzeti, magyar. Korábban a leendő budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kapcsán a Szent Jobb „turnéjáról” például ekképp elmélkedett: „Ezt a természetes módon mumifikálódott emberi testrészt fogják végighurcolni az országon. (…) Mindez értelemszerűen a Horthy-kultusz jegyében.” No, igen. Kifigurázni egy magyar egyházi, történelmi ereklyét – mint két évtizede a Nemzeti Múzeumból az Országházba átköltöztetett Szent Koronát – testhezálló baloldali humor a sűrűn emlegetett liberális tolerancia jegyében. Másik példa. Még fel sem állt a negyedik Orbán-kormány, Judit kollegina már kóstolgatni kezdte Kásler Miklóst. „Az eddigiekhez képest csak annyi változik, hogy a tárca élén nem egy jámbor akadémikus vagy egy túlmozgásos pap fog állni, hanem egy gyakorló orvos – összegzett a szerző, majd hozzátette –: mostantól egy történelmi fantazmagóriákra felettébb nyitott onkológus fogja megszabni, milyen legyen a magyar iskola.” Szerinte Kásler ötletei „a társadalomtudományok még sűrűbb nemzeti szósszal való leöntését célozzák”. Nem folytatom.
A minapi írás csak hab a „nemzeti szószos” cikkeken.
Előttem a szerző eltorzult arca, amint lepötyögi mostani írásának címét: „Nemzeti”. Brrr!
