Mihelyst beküldöm ezt a cikket a redakcióba, már ballaghatok is hátra a kertvégi tűzrakó helyhez, hogy minden egyben legyen az esti máglyagyújtáshoz: marék szalma, száraz rőzse, fahasáb, efféle. Mert 20 óra 20-ra (a Trianon-centenárium 2020-as évére utalva) az én kis portámon is – mint sok ezer helyütt a magyarlakta nagyvilágban – égnie kell a lángnak! (Persze, tegnapi a történet, mire az olvasóhoz ér ez az írás, már csak a parázs izzik. De az elolthatatlanul…)
Tüzet gyújtani ezen a „százéves” estén annyi, mint lélekben egymásba kapaszkodni. Magyar a magyarba, bárhol éljen is a nagyvilágban. Emlékezni, fogadalmat tenni. Az összetartozás tudatát hívjuk elő most a tűzből, azt a pótolhatatlan, semmivel sem helyettesíthető érzést, amely segít túlélni, meghaladni az évszázada ránk szakadt bánatot. A tűz ősi tekintélye az, amire most oly nagyon szükségünk van. Mert a tűznél, a napfény éjszakai váltótársánál nemcsak mereng – fogadkozik is az ember. Gyertyánál, mécsesnél, fáklya fényénél is ugyanezt teszed.
Míg ég a tűz – kérik az ötletgazdák, a világ magyar cserkészszövetségei –, énekeljük el a Himnuszt, imádkozzunk együtt nemzetünkért. És mi énekelünk, imádkozunk. Közben dacos alázattal, megbabonázva nézzük az egymásba folyó lángnyelveket, számoljuk a szikrák pattogását, a lángok útját próbáljuk megfejteni. Időnként a magasba pillantunk, ahová a zabolázatlan szikrák igyekeznek. Reményt kutatunk és lelünk a lángokban.
József Attila írja: „Dalolna forró láng az égig róla / S kezén fogná mindenki földiét.” Trianon parazsa mindnyájunkat összeköt.
