Hetvenöt éve, 1947. február 10-én írtuk alá a második világháborút lezáró párizsi békediktátumot. Nem voltak illúzióink, de ez még a trianoni megszégyenítésen is túltett. Nemcsak visszaállította a megcsonkított határokat, de újabb három falut elvett, Csehszlovákiának ítélt, „védhető hídfőnek” Pozsony számára. Kaptunk egy új szomszédot is, a Kárpátalját einstandoló Szovjetunió képében. Hogy szem előtt legyünk… A trianoni diktátummal ellentétben az elszakított magyarság már kisebbségvédelmi rendelkezéseket sem kapott. Churchillék kiszolgáltattak bennünket Sztálin kénye-kedvének. (Igaz, elrendelték a megszálló szovjet csapatok kivonását, de törődtek is azok az ilyesmivel – 1991-ig maradtak. Itteni kitartottjaikkal együtt.)

Érdekelt is bárkit a mi sorsunk… A magyar békeküldöttség egyetlen érvét sem vették figyelembe Párizsban, szerepünk csak megalázott aláíróként volt fontos. Azt hangsúlyozták, a fő szempont az európai jogrend biztosítása: a stabilitás és a biztonság garantálása a térségben.

Stabilitás és biztonság? Mi maradt mára a győztesek által összetákolt Kelet-Közép-Európából? A hatfelé szakadt „Jugoszlávia”? A viccnek is gyenge „Csehszlovákia”? A lőporos hordó Kárpátalja? (Bezzeg Románia! Ők – akárcsak az első világháborúban – köpönyeget fordítva ismét a győztesek oldalán fejezték be a háborút, jóllehet a mienknél háromszor nagyobb haderővel szálltak be a háborúba a német oldalon… A hála persze ezúttal sem maradt el: megtarthatták – „visszakaphatták” – a még Trianonban megítélt koncot, a huszonhat történelmi magyar vármegyét.)

Békeszerződés volt? Dehogy! Szemellenzős diktátum. Máig ketyegő pokolgép.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Mirkó István)