Amikor Krassó György és társai annak idején, 1989 nyarán a budapesti Münnich Ferenc utcát „visszakeresztelték” Nádor utcára, s az a rendszerváltás ikonikus pillanataként vonult be a magyar történelembe, kevesen gondolták, hogy harmincnégy év kell ahhoz, hogy az utolsó címeres gazember neve is lekerüljön az utcanévtáblákról. (Jóllehet 2013. január elseje óta törvény tiltja a XX. századi diktatúrák utcaneveinek használatát.) Nagybaracskáé a kétes dicsőség – pár hete vált meg kommunista utcaneveitől. A hírhedt Szamuely Tibor mellett már Kun Bélának és Ságvári Endrének sincs utcája a bácskai községben.
Szamuely külön bekezdést „érdemel”. Ez az emberszabású vadállat a különítményeseivel, a Lenin-fiúkkal a kommün 133 napja alatt végig az országot járta, gyilkolt, akasztott. Halálvonatos csapata az akciók során 590 emberrel végzett, csak Kalocsán 128 áldozatot hagytak maguk után. Némelyiknek csupán azért kellett meghalnia, mert nemzeti lobogót tűzött a házára… (A bukás után öngyilkos Szamuelyt a bécsújhelyi izraelita sírkertben akarták eltemetni, ám a hitközség tiltakozott ellene, akárcsak magyar oldalon a savanyúkúti zsidóság. Még a halál sem vállalt vele közösséget. Bezzeg Rákosiék, Kádárék! Utcákat, tereket, laktanyákat neveztek el példaképükről.)
A közterületeink „kommunistátlanításában” kiemelkedő szerepet vállalt a fiatalokból álló Magyar Patrióták Közössége. Elnökük, Hetzmann Róbert nyilatkozta valahol: „Jogunk van egy olyan országban élni, ahol nem tömeggyilkosokat, gonosztevőket és elnyomókat állítanak példaképként a társadalom elé.”

Horn sétány nélkül is ellennénk.