Hosszú évek óta eltökélt harcot folytat a még mindig létező kommunista utcanevek ellen a Magyar Patrióták Közössége. Van dolguk, hiszen – az érvényes jogszabályok dacára – ma is számolatlanul találkozhatunk a címeres gazemberekről elnevezett közterületekkel. (Néhány „húzónév” a gyalázatos lajstromból: Dimitrov, Fürst Sándor, Kállai Éva, Kilián György, Kun Béla, Marx, Rajk László, Szabó Ervin, Szamuely Tibor, Vorosilov, Zalka Máté…) Három évtizeddel a rendszerváltozás után joggal mondható, hogy elég, elfogyott a türelem. Ezt megváltoztatni az az erkölcsi minimum lenne, amivel tartozunk az áldozatok emlékének és a jövő nemzedékeknek, akiknek joguk van olyan országban felnőni, ahol nem tömeggyilkosokat, elnyomókat és árulókat állítanak eléjük példaképként az utcanévtáblák.

Amikor Krassó György és társai 1989. július 14-én Budapesten a Münnich Ferenc utcát „visszakeresztelték” Nádor utcára, s az a rendszerváltás ikonikus pillanataként vonult be a magyar történelembe, kevesen gondolták volna, hogy harminc évvel később még csaknem ezer olyan utcanév létezhet Magyarországon, amely a kommunista önkényuralmat élteti. Bár 2013. január 1. óta törvény tiltja a XX. századi diktatúrák utcaneveinek használatát, nem egy közülük mégis ott vicsorog velünk szemközt, őrzi a kommunizmus kiszolgálóinak emlékét. Mi ez, ha nem mulasztásos törvénysértés, a kommunista diktatúra bűneinek relativizálása, az áldozatok emlékének meggyalázása? Botrány.

E tarthatatlan állapotról szól Hetzmann Róbertnek, a Patrióták elnökének szerkesztésében most megjelent kötet: Nagyapa, ki volt Szabó Ervin?

Borítókép: kommunista utcanevek Egyek településen (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)