907-ben ezen a napon, július 4-én kezdődött a nemzet első honvédő csatája, a „honfoglalászáró” pozsonyi ütközet. In memoriam. Árpád vezér negyvenezres serege csapott össze a ránk törő Nyugat százezres hadával. A gonosz jövevények, Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek haditerve így szólt: „Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak.” Ehhez képest a támadók jó része odaveszett, hajóik a Duna iszapjában végezték. Johannes Aventinus történetíró ekképp kesergett: „A bajorok kilátástalan háborúja Liutpold herceg féktelen kevélységét letörték.” (Sőt a herceg maga is fűbe harapott, akárcsak érsek cimborája.) A Nyugat bő évszázadig, 1030-ig gondolni sem mert újabb kalandra, akkor is megbánta, István hadai lenullázták a revansra spekuláló II. Konrád császárt – sőt meg sem álltak Bécsig, azt is elfoglalták. 1051-ben III. Henrik is bepróbálkozott, neki meg a flottáját süllyesztette el egy Zotmund nevű szenvedélyes könnyűbúvár.
Magáról a csatáról keveset tudunk, de még azt a keveset is elhallgatta előlünk a múltat végképp eltörölni akaró kommunizmus – a magyar diadal nem illett bele a ránk erőszakolt „bűnös nép” koncepcióba. Csunderlik Péter „baltörténész” szerint például a Nyugat csak azért támadott, hogy kitessékelje a határokon túlra őseinket, akik a rablást, a gyilkolást és a védelmi pénzeket adták el „kalandozás” fedőnéven. (Ugyanez a Csunderlik állítja, az 1919-es Szamuely Tibor nem lehetett vérszomjas, hisz két vérengzés között gyerekeket üdültetett, és ő felelt Budapest május elsejei feldíszítéséért.)
1456-ban a diadalt hozó nándorfehérvári csatánk is július 4-én kezdődött. Nagy nap a mai.
