Ma lenne százéves, ám csak harmincnégy esztendőt töltött közöttünk Brusznyai Árpád, akinek halála híven példázza a kommunizmus igazi arcát. A harmincnégy évesen bitóra küldött középiskolai tanárnak már a családi háttere is súlyosbító körülményt jelentett az ötvenes években, édesapja csendőrtiszt volt, testvére pap. Csak kivételes adottságainak köszönhette, hogy doktori címet szerezve elvégezhette az egyetemet, s tanár lehetett Veszprémben. 1956 őszén részt vett a forradalom helyi szellemi irányításában, tanítványait is csoportba szervezte, ám eltiltotta őket a harcok közeléből. Ellenzett minden erőszakot, megtagadta az egyetemisták felfegyverezését is.
Fellépése révén a város foglyul ejtett ávósai megmenekültek a lincseléstől – ő azonban nem kerülhette el a megtorlást. Pedig barátai már az orosz invázió kezdetén megpróbálták rávenni, emigráljon, de ő hallani sem akart róla.
Tiszta a lelkiismeretem, mondta. Mintha az számított volna azokban az időkben…
Elsőre életfogytiglani börtönt kapott, ám a megye nagyhatalmú pártvezére, Pap János (későbbi belügyminiszter, majd miniszterelnök-helyettes) nem elégedett meg az ítélettel. Ez az emberszabású vadállat, akit a forradalom napjaiban maga Brusznyai mentett meg a népharagtól, „a megye dolgozóinak hangulatára” hivatkozva halálbüntetést járt ki számára Kádár Jánosnál. A hála nem kommunista kategória.
Brusznyai Árpád a Himnuszt énekelve ment a bitó alá. Tetemét a kommunista gyakorlat szerint kátránypapírba csavarva, jeltelen sírba dobták.
Nem sokkal a rendszerváltás után Pap János öngyilkosságba menekült. A nyomorult még azt hitte akkor, hogy a gyilkosokat felelősségre vonják…
