Hetvenhét éve, 1947. augusztus 31-én tartották Magyarországon az utóbb „kékcédulásra” keresztelt választási komédiát. Akkor, amikor már végleg egyértelművé lett:
a kommunisták törvényes úton képtelenek hatalomra kerülni. 1945-ben az első szabad választáson a Független Kisgazdapárt – 93 százalékos részvétel mellett! – elsöprő sikert aratott; egymaga is kormányt alakíthatott volna, ám a szovjet megszállók „ajánlására” koalíciókötésre kényszerült.
Az alig tizenhét százalékos kommunisták is tárcákat kaptak, egyebek mellett a kulcsfontosságú belügyminisztériumot – ez volt a lényeg.
Az indokolatlanul előre hozott újabb voksoláson az elvtársak több településen is leadták a voksukat, sokan 15-20 helyen is „szavaztak”. A voksolás előtt az Országgyűlés – kommunista nyomásra – módosította a választójogi törvényt: több jobboldali pártot fasisztának nyilvánított, tagjaikat megfosztotta szavazati joguktól. Közel félmillió, jobboldalinak minősített állampolgárt egyszerűen kihagytak a választói névjegyzékből. Rákosiék végül „győztek” – bár így is csak 22 százalékot sikerült összecsalniuk. A feldolgozás során még ezt az eredményt is kozmetikázták.
Megkezdődött a többpártrendszer fölszámolása, két évvel később, 1949-ben – először a magyar választások történetében – már csak egyetlen pártra lehetett szavazni.
Négy hosszú évtizedre nyakunkba ült a proletárdiktatúra. A „népi demokráciának” nevezett emberkísérlet. Ha nincs ez a szovjet szuronyok árnyékolta kékcédulás gyalázat, Magyarországon soha nem kerülnek hatalomra a kommunisták. Így talán már jobban érthető a régi refrénjük: „A múltat végképp eltörölni!”
Nem! Nem! Soha!
