Békeszerződés? Dehogy! Trianonban diktátumot írattak alá Magyarországgal százöt esztendeje, azon a rettenetes június 4-én. „Tíz óra után egy-két perccel megérkezett a végső megerősítés […] – tudósít a megcsonkított hazából a szemtanú-krónikás Padányi Viktor –, megkondultak a templomi harangok, először Budapesten, majd […] minden városban és faluban, a lesújtott országon végig. […] Az utcán idegenek ölelték át egymást gyászukban […] A Nemzeti Múzeum előtt összegyűlt tömeg a Himnuszt énekelte.”
Harmadára csonkolt ország, szétdarabolt nemzet, otthon nélkül maradt milliók, bánathegyek, kilátástalan sorsok és könnyek, könnyek…
A szörnyű dokumentum, az egyetemes história írásba foglalt gyalázata senkinek sem volt jó, még a győzteseknek, élükön a tenyerét dörzsölő kisantantnak sem. A térképasztal mellett összetákolt utódállamok – az idő rá a bizonyság – csődöt mondtak, nem igazolták vissza a sanda Trianont.
Ám ne a kesergést, sokkal inkább a nemzet összetartozását hívja elő belőlünk ez a csúf diktátum! József Attila is erre buzdít (a kommunizmus évtizedeiben „elfelejtett”) versében: „Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel, / Ha eljő az idő – a magyar talpra kel, / Ha eljő az idő – erős lesz a karunk, / Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!” Gyertyát, mécsest gyújtani ezen az estén annyi, mint egymásba kapaszkodni, magyar a magyarba, bárhol éljen is a nagyvilágban. Az összetartozás tudatát hívjuk elő a lángokból, mert egyedül csupán az segít túlélni a ránk szakadt bánatot.
Bármennyire bizarr, a magyarságot ma Trianon köti össze – utolsó közös emléke a nemzetnek.
