Julianus (331–363) uralkodó tudta, hogy a birodalom, amelyet igazgat, a valóságban nincs többé. Ő volt az az utolsó római császár, aki kísérletet tett a terjeszkedő kereszténység visszaszorítására, az ősi vallási hagyományok visszaállítására. Parancsot adott a lerombolt pogány templomok újjáépítésére, nyíltan kiállt a görög–római istenek kultusza mellett. Megpróbálta a szenátus és a hagyományos tisztségek tekintélyét visszaállítani. De ami rövid uralkodásában a leglényegesebb: vissza kívánta hozni a régi időket. A keresztények semmilyen állami támogatásra nem számíthattak, kizárta őket a klasszikus tudományok, a filozófia, a retorika és a grammatika, illetve a pogány irodalom oktatásából.

Hogy minden zökkenőmentesen menjen, azt szerette volna elérni, hogy rétorok, nevelők, filozófusok és mindenféle nagy tudású emberek segítsék a kormányzásban. E célból magas állami tisztségekkel, bő javadalmazással kínálta meg a szellemi nagyságokat, legtöbbjük azonban óvatosan nemet mondott, félreállt. Sőt, még a hivatalban lévő tudós emberek is lemondtak tisztükről. Volt, aki az egészségére hivatkozott, más a családi körülményeivel mentegetőzött, s olyan is akadt, aki közölte, rossz híreket kapott a jósdától…

A lényeg: a bölcsek ódzkodtak a politikai hatalom felelősségétől a visszarendeződésre vágyó uralkodó árnyékában. Ezért voltak bölcsek. Így aztán – a históriás könyvek szerint – helyükre egykori kiszolgált légiósok, kalandorok, böllérlegények és becsvágyó félkegyelműek kerültek a kormányzati tisztségekbe.

Azt már elfelejtettem, mit akartam ezzel az egésszel mondani.