Apollo–13 : „Houston, van egy problémánk!”

A NASA Hold-programjának harmadik emberes leszállásos küldetése a közvélemény számára már szinte rutinszerű akciónak tűnt. Éppen ezért a legelső Holdra-szállással, az Apollo–11 világszerte óriási érdeklődést kiváltó és élő adásban közvetített missziójával szemben az Apollo–13 küldetését már nem tartották arra érdemesnek a nagy tévétársaságok , hogy egyenes adásban tudósítsanak róla. A rossz ómennek tekintett tizenhármas szám ez alkalommal azonban valóban rászolgált a rossz hírére, mert 1970. április 13-án a repülés 56. órájában az Apollo–13 küldetése váratlanul életveszélyes rémálomba fordult azt is kérdésessé téve, hogy az űrhajósok visszatérhetnek-e a Földre. A kibontakozó súlyos drámáról szóló híreket világszerte legalább annyian követték figyelemmel, mint a legelső Holdra szállást.

Az Apollo-13 balesete az űrhajózás történetének mindeddig legsikeresebb mentőakciójához vezetett Fotó: NASA

A houstoni iránytíóközpontban az Apollo–13 repülését figyelik Fotó: NASA

A földi irányítás központjában a hibát egy olyan kisebb zárlatként határozták meg a szakmérnökök, ami nem befolyásolhatja érdemben a repülés további menetét. Egy órával később, amikor az űrhajósok ismét bekapcsolták a tartály oxigénkészletét átkeverő ventilátort, úgy tűnt, megszűnt a hiba, és zavartalanul folytathatják a Hold megközelítését, hogy előkészítsék leszállásukat a Fra Mauro kráter környékén.

Hatalmas robbanás lökéshulláma söpört végig az űrkabinon

A Hold felé tartó út harmadik napján, egész pontosan a repülés 50. órájának 14. percétől kezdődő és fél óráig tartó élő televíziós bejelentkezés után – amelyben a holdkomp éltere keltését mutatta be az Apollo–13 személyzete –, a földi irányítás arra adott utasítást, hogy ellenőrizzék a fedélzeti rendszereket, és ismét keverjék meg a 2-es tartályban lévő oxigént. 

A Hold felszíne az Aquarius kabinjából nézve Fotó: NASA

Ez utóbbi művelethez a méréseket elvégző Jack Swigert elfordította a ventilátor kapcsolóját. Röviddel ezután óriási detonáció robaja rázta meg a parancsnoki modult és megszólalt a fő vészjelző is. Sweigert ezt azonnal jelentette az irányításnak, ahol hitetlenkedve fogadták a holdkomppilóta bejelentését. Ezért a parancsnok, Jim Lovell szólt bele a mikrofonba és a következőket mondta: „Houston, van egy problémánk.”

Jim Lovell a csaknem végzetessé vált robbanás után a holdkomp kihűlt kabinjában Fotó: NASA

 A vészjelző rendszer először csak az egyik áramkörben bekövetkezett feszültségkiesést jelzett, ezért az asztronauták eleinte arra gyanakodtak, hogy nem a parancsnoki modul, hanem a holdkomp rendszerében merülhetett fel meghibásodás, amit talán egy mikrometeorit becsapódása okozott. Lovell visszarendelte a holdkompban dolgozó Swigertet a parancsnoki kabinba és lezáratta az Aquarius, illetve a személyzeti kabin közötti átjárót, ám a nagy kapkodásban nem sikerült jól az ajtó hermetikus lezárása. 

De ez azt is megmutatta, hogy nem a vélelmezett meteorittalálat lehetett a dörrenés oka

 – ebben az esetben ugyanis azonnal elszökött volna az oxigén-, hanem a parancsnoki modulban történhetett valami. Eközben a földi irányítás szakértői is lázasan keresték a hiba okát. Miközben az egyre több hamisnak vélt értéket mutató műszereket tanulmányozták, Jim Lovell kitekintett az űrkabin ablakán és ekkor észrevette, hogy valami gáznemű anyag szökik ki a világűrbe.

A houstoni központban lázasan keresik a probléma megoldását Fotó: NASA

 Haise vetette fel elsőként, hogy a robbanás hangja, az oxigén szökése és a furcsa műszeradatok között összefüggés állhat fenn. Nem sokkal később bizonyosságot nyert, hogy a 2-es tartályból áramlik ki az oxigén és emiatt nem jut elegendő gáz az áramtermelést szolgáló üzemanyagcellába. Ez igen vészjósló felfedezés volt az űrhajósok számára, hiszen az oxigén kiáramlása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy rövid időn belül megszűnik az áramtermelés ami az űrhajó összes rendszerének a leállásához vezethet. Praktikusan ez azt jelentett, hogy nem fognak működni sem az életfenntartó rendszerek, sem pedig a navigációs és kormányrendszerek; az asztronauták élete így közvetlen veszélybe került.

Alig volt esélye, hogy visszatérhessenek a Földre

A hiba azonosítása után a földi iránytóközpont repülésvezetője, Gene Kranz berendelte a teljes műszaki személyzetet és elrendelte az állapotfelmérést. A gyorsan elvégzett vizsgálat rendkívül súlyos konklúzióra jutott megállapítva, hogy az áramtermelés leállása miatt az Apollo–13 legénységének alig van esélye a visszatérésre. Az oxigéntartalékok elvesztésének következtében megszűnt az áramtermelés és az űrhajósok egyedül csak az akkumulátorokban tárolt elektromos energiára számíthattak, de ez is csak néhány órára volt elegendő. 

Gene Kranz, a repülésiránytási igazgató ( középen, fehér mellényben) a sikeres visszatérést figyeli Fotó: NASA

A helyzet úgy festett, hogy az asztronauták elvesztették az irányítást az űrjármű felett, és mivel ekkor nem a szabad visszatérési pályán álltak, esélytelennek tűnt a Földre való visszatérésük is. A visszatérésre a holdkomp jelentette az egyetlen esélyt, amelynek volt egy önálló és működőképes hajtóműve, továbbá a fedélzeti rendszerei is hibátlanul működtek. Éppen ezért a földi irányítás elrendelte, hogy az űrhajósok költözzenek át a holdkompba. A holdkomp azonban csak két asztronauta befogadására lett megtervezve, így az amúgy is szűkös helyre három asztronautának kellett bezsúfolnia magát.

Fontos művelet volt a navigációs adatok áttöltése a holdkomp számítógépébe Fotó: NASA

 Még ezt megelőzően át kellett tölteni a navigációs adatokat az Aquarius fedélzeti számítógépébe, majd le kellett állítani a parancsnoki kabin összes rendszerét. 

Erre a műveletre összesen 15 perc állt az űrhajósok rendelkezésére. 

Az átköltözés utáni első teendők egyike az összekapcsolódott űrjárművek stabilizálása, majd a szabad visszatérési pályára való ráállítása volt. Utóbbi művelet azért számított életbe vágóan fontosnak, mert a parancsnoki modul áramtermelő rendszerének kiesése miatt nem állt rendelkezésre olyan erejű hajtómű, amelynek segítségével közvetlenül is haza juthattak volna az asztronauták, vagy komolyabb pályakorrekciókat hajthattak volna végre. A szelepek megnyitásához szükséges áram hiányán kívül a főhajtómű beindítása egy újabb robbanás kockázatát is magával hozhatta. Ezért döntött úgy a földi irányítás, hogy az égi mechanika törvényszerűségeit alkalmazva energiamentes pályán hozzák haza az űrhajót.

Az Apollo–13 holdrakétája utolsó fokozatának becsapódási nyoma a holdfelszínen Fotó: NASA

 Miután ezt a korrekciót sikeresen végrehajtották, az Apollo–13 tovább repült és elérte a Holdat. Amikor eltűnt a Hold túlsó oldalán, átmenetileg megszakadt a rádió összeköttetés Houston és az Apollo–13 között. Miután az űrhajó ismét előbukkant a Hold mögül újabb pályakorrekciót kellett végrehajtani. 

Ez amiatt vált szükségessé, hogy a lehető legrövidebb, illetve legoptimálisabb pályán hozzák haza a komoly veszélybe került asztronautákat. 

Bonyolult számításokkal után úgy határozták meg a visszatérő pályát, hogy sikerült 65 órányira lerövidíteni a hazafelé vezető utat, a Csendes-óceánon tervezett landolással. Ehhez a manőverhez a holdkomp hajtóművét 264 másodpercig kellett működtetni. A legkockázatosabb korrekciót a teljes repülés 106. órájában végezték el a holdkomp hajtóművének ismételt begyújtásával. Erre azért volt szükség, mert az ezt megelőző pályakorrekciók halmozott navigációs hibái miatt túllépték a légkörbe való belépéshez ideális szög limitjét.

A légkört 2 fokos hibahatárú pontossággal kellett eltalálni, mert ha túl lapos szögben érkeznek be, akkor az Apollo–13 egyszerűen lepattan a légkörről és örökre eltűnik a bolygóközi térben, ha viszont meghaladja ezt a határértéket a belépési szög, akkor a súrlódási hőtől felizzik és elég az űrhajó.

A művelet végrehajtását jelentősen megnehezítette, hogy az űrhajósok ekkor már hosszú ideje összezsúfoltan dideregtek a jéghidegre hűlt kétszemélyes holdkompban világítás és fűtés nélkül, továbbá egyedül csak az űrhajó ablakából látható csillagokat használhatták a helyzetük meghatározására, illetve a megfelelő belépési szög beállításához. Ráadásul ezt az összetett manővert a kiesett berendezések miatt csak manuálisan lehetett végrehajtani.

A döbbenet pillanatai: percekre elnémult a rádió

További problémát jelentett Fred Haise belázasodása és a holdkomp oxigénkészletének vészes fogyása, illetve a kilégzés miatt a kabinban egyre nagyobb koncentrációban jelentkező szén-dioxid, ami nagyon súlyos veszélyt jelentett az űrhajósok életesélyeire. Ráadásul a parancsnoki kabin légszűrőjét nem lehetett rácsatlakoztatni a holdkomp hasonló berendezésére, mivel a csatlakozó nem volt kompatibilis ezzel a berendezéssel. 

A fedélzeten házilag barkácslt szén-dioxid szűrő Fotó: NASA

Ezt a problémát úgy hidalták át, hogy a földi irányítás instrukcióit követve a holdkompban rendelkezésre álló anyagokból eszkábáltak össze egy működőképes csatlakozót. Súlyos problémát jelentett a vízhiány és az annak következtében beálló dehidratáció is, ami egyre jobban rontotta az űrhajósok koncentrálóképességét. 

E számos probléma ellenére az Apollo–13 eljutott a Földig. 

Nagyjából 10 órával a tervezett leszállás előtt az asztronauták visszakapcsolták a holdkomp számítógépét és elvégezték a légkörbe való belépéshez szükséges legutolsó pályakorrekciót. Négy és fél órával az atmoszférába való visszatérés előtt az asztronauták lekapcsolták az űrkabinról a szervizmodult.

A súlyosan megrongálódott szervizmodul Fotó: NASA

 A lassan elsodródó hengeres test látványa mélyen megdöbbentette az asztronautákat: az űrhajó egyik fele teljesen hiányzott, letépte a robbanás. Két és fél órával a légkörbe való visszatérés előtt a személyzet újra aktiválta az űrkabin, az Odyssey rendszereit. Mivel az áram még így sem tartott volna ki a landolási manőver megkezdéséig, ezért a holdkomp akkumulátoriban még megmarad energiát is ki kellet nyerniük e veszélyes manőver végrehajtásához. Nem sokkal később leválasztották a valódi kozmikus mentőcsónakként működött holdkompot. „Ég veled Aquarius! És köszönjük!” – így búcsúztak az életüket megmentő kis űrjárműtől, amint fokozatosan eltávolodott tőlük. 

A leválasztott és távolodó Aquarius fotója Fotó: NASA

Amikor az űrkabin belépett a légkörbe, az összeköttetés megszakadt a legénység és Houston között. Ez az ilyen manőverek szokásos része ami általában 2-3 perces rádiócsendet jelent. Azonban már három perc is eltelt, de a fejhallgatók még mindig némák maradtak. Ólomlábakon vánszorgott az idő, újabb perc telt el, majd még egy újabb. A központban mindenkit elfogott a balsejtelem, hogy talán rosszul sikerült a belépési szög beállítása, és az Odyssey azért hallgat, mert elégett a légkörben. A hatodik perc végén azonban meghallották a parancsnok Lovell hangját, aki jelentette, hogy kinyíltak az ejtőernyők, és pillanatokon belül landolnak a Csendes-óceánon. 

Az Apollo–13 személyzete az USS Iwo Jima fedélzetén Fotó: NASA

A teremben hatalmas ovációval fogadták Lovell bejelentkezését, az irányítók egymás nyakába ugrottak örömükben. Az óceánon landolt űrhajósokat az USS Iwo Jima repülőgép-hordozó vette a fedélzetére, és az egész világ hangosan ünnepelte a hihetetlen visszatérését. Jim Lovell, Fred Haise és Jack Swigert soha többé nem tért vissza Holdhoz.

Az Apollo–13 küldetése:

• a parancsnoki modul 2-es számú üzemanyagtartályban bekövetkezett robbanás miatt,
• amit egy gyártási hibás alkatrész okozott,
• elvesztette szinte a teljes energiaellátását és az irányíthatóságát,
• ennek ellenére bravúros módon visszahozták az életveszélybe került űrhajósokat a Földre.