A keresztény erkölcs törvényei és a mindennapok

Nagyszüleinél töltötte a kisfiú 1943. december 24-én majdnem az egész napot, de sok mindent nem értett. Ha Jézuska bezárta azt a szobát, amin keresztül szülei bemehettek hálójukba, akkor hol aludtak? Este a krisztinavárosi templomba mentek (a légitámadások miatt délutáni „éjféli misére”), s édesapja – egészen szokatlanul – a szertartás vége előtt hazaindult, amivel a fiú szorongása tovább fokozódott. Otthon azután fölvillant előtte az Igazság: nincs semmi titok, az ünnepet szülei készítették. Azóta is nosztalgiával gondol vissza ártatlanságának elveszett korára és csalódására. Öntudatlan szorongásai persze már azzal elkezdődtek, hogy az éjszaka kellős közepén, éhséget érezve, édesanyja nem jött, mint addig, hogy megszoptassa. Amíg táplálkozása mások gondoskodásától függött, az éhség, a szomjúság és a csípős pelenka volt a legnagyobb gondja. Szorongott azért, hogy megkapja-e azt, amit várt – ételt, italt, tiszta ruhát, majd ajándékot vagy büntetést. Mindez fokozódott az iskolában, majd az életben. Különösen légiriadó idején, az ostrom alatt. Az orosz katona tényleg lelövi nagypapát? Hol vannak az elhurcolt rokonok? Minket is kitelepítenek? Mi lesz velem, miből élek, megúszom-e ötvenhatot, elengednek-e a kihallgatók, elvesztem-e az állásomat, mert államellenes izgatással vádoltak, és így tovább.
Szerencsére sem a náci kényszermunkatáborokat nem láttam, sem a gulágot, Recskre is csak a kilencvenes években jutottam el. De láttam a „népharag” címén lámpavasra akasztott bűnös (vagy talán ártatlan?) nyilasokat, később a bűnös (vagy ártatlan?) ávósokat. Belesodródtam a Parlament előtti „véres csütörtök” forgatagába, kerestem barátomat a pesti temetők előtt hosszan kiterített „ismeretlen” holttestek között. Tanúja voltam kivégzéseknek, iszonyú szenvedéssel járó nehéz halálnak, fölfogtam az emiatt ellenem emelt vád teljes felelősségét. Gondolom, ismerem a szorongást. Persze ismerem szakmámból, az irodalomtörténetből is. Ősi téma. Egyfelől az ember javító törekvéseinek ösztönzője, másfelől rossz közérzetének oka. Többnyire megtalálható mögötte különböző „aranykorok” mítosza. Kortársak azonban soha nem érezték tökéletesnek saját életük időszakát. Már Szókratész az ifjúság romlásáról panaszkodott, Horatius siratta az aranykort, aztán Byron és Musset divatba hozta a spleent, Dosztojevszkij megmutatta a fajtáját gyilkoló ember sötét és reménytelen világát, amin csak a szeretet változtathatna, ha képesek lennénk rá – szól karácsonykor különösen időszerű üzenete.
Mindezt az jutatta eszembe, hogy fiatal barátom cáfolhatatlan igazságként nyilatkoztatta ki nemrég az ebédlőasztalnál, hogy a mai fiatalság életét a szorongás élménye határozza meg. Persze irodalmár, aki az újabb művekben – és az elméleti szakirodalomban – ezt olvassa újra és újra. Megint divatba jött – világszerte – a szorongás. Ott áll mögötte Einstein relativitáselmélete és az újabb filozófia létértelmezése. Mérnök fiam erről könnyedén azt mondja: ráérő bölcsészek jellegzetes ostobasága. A jelenség azonban ennél sokkal bonyolultabb, s előidézője a nosztalgia, az elmúlt évtized közérzetének meghatározó tényezője. A szorongót nem zavarja, hogy zsebében ott domborodik a maroktelefon, hogy olyan kocsival jár, amiről a vele azonos korúak 1990 előtt nem is álmodhattak. Néha az az érzésem, nem ugyanazt a fél évszázadot éltük meg itt Magyarországon valamennyien, amit megéltünk, s biztosan nem ugyanazt az emléket adjuk tovább a fiataloknak. Ez azonban nem változtat azon, hogy a szorongás és nosztalgia jelensége megkerülhetetlen tényezője közéletünknek. Fiatalságom elvesztése persze engem is izgat. Rengeteg szép élménye volt az életemnek, amit viszszakívánnék, ha lehetne, s nem kétséges, hogy ezek részben még a Rákosiról, többségükben azonban a Kádárról elnevezett korszakhoz fűződnek. Történeti tájékozottságom alapján soha nem hihettem, hogy szabadon megválasztunk egy új kormányt, s az rögtön legalább ausztriai színvonalú jólétet hoz, miközben megőrizzük addigi életformánkat, annak kényelmes és biztonságos elemeit, változatlanul mástól várjuk gondjaink megoldását, aminek költségeit áthárítjuk az „államra”, de annak fogalmát és működési szabályait teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Ezzel együtt is számtalan politikai csalódás ért az elmúlt évtizedben: a változások még annál is sokkal lassúbbak és nehezebbek, mint vártam.
Sok tekintetben kiszolgáltatottabbakká váltunk, mint voltunk a „létező szocializmusban”. Akkor valamelyik pártvezető biztosan mellénk áll kisebb jelentőségű, de közérzetünket meghatározó ügyekben. Most reggel hattól este tízig egy
Tu–154-es hangerejével zúg ablakom alatt a Raiffeisen Bank légcserélője, amin az osztrák cég magyarországi reklámra fordított összegének töredékével könnyű lenne változtatni. A szükséges zajcsökkentőt azonban a beruházó „elspórolta”, a tervező pedig a szomszédos lakókra nem gondolva helyezte el a zajforrást. Az osztrák bank itt – a „gyarmaton” – úgy viselkedik, mint ahogy Magyarországon a többi hatalmasok, „akik” mindent megengedhetnek maguknak: a panaszos levelekre nem is válaszol. Akárcsak az illetékes környezetvédelmi hatóság és az önkormányzat. Nem érnek rá, hogy végezzék azt a dolgukat, amiért a köz fenntartja intézményeiket. Ráadásul a zajt lehet mérni így is, úgy is, itt is, ott is. A pénzzel teli bank anyaországában ezt úgy teszik, hogy az építkezés során keletkezett zajtöbbletet a megelőző állapothoz mérik. A magyar polgár viszont tűr és szorong a tehetetlenségtől.
Hogy a közigazgatás nem tanulja meg a kormányváltással egyidejűleg új feladatát (amit a kormányok első és másodvonalbeli tagjai sem láthattak tisztán), hogy régi szokásai alapján ellenáll a változással szemben, az várható és kiszámítható volt. Arra viszont, hogy a „belső karhatalom” mindenre kiterjedő ellenőrzésének megszűntével és a központosított pénzügyi rendszer szükségszerű fölbomlásával az addig is működő személyi kapcsolatrendszerek gátlástalan vagyonszerzési lehetőséggé válnak, hogy a rendvédelem, a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás tökéletesen csődöt mond, nem gondoltam. Ma már ennek az okai is láthatók (és érthetőek), de a közvélemény szemében a következmények jelennek meg gondolkodásformáló tényezőként. Az ingerlően nagy vagyonok összeharácsolása. Az óriási jövedelmek lehetősége – szemben az elszegényedéssel, vagy inkább megrekedéssel. A közérdek rovására elkövetett gátlástalan visszaélések következményeinek, a számonkérésnek az elmaradása, ami együtt jár máig tartó folytathatósággal. A Kádár-korszak utáni nosztalgiát nyilván ki kellene beszélni. Az egyik politikus nem érdekelt ebben, a másik nem törődik vele. A „királyi” televízió, miközben híreiben állítólag kormánypárti, szórakoztató műsoraiban a kereskedelmi adókkal versenyez a nosztalgia táplálásában.
Solymosi Frigyes barátom ingerülten és okkal kifogásolta e lap hasábjain a Magyar Tudományos Akadémia elnökének átgondolatlan nyilatkozatát. Igaza van, a természettudósok (mindenekelőtt ő) sokkal nagyobb hatékonysággal álltak a változások mellé, mint a társadalomtudomány képviselői. De a fenti gondok okainak és következményeinek feltárása mégis az utóbbiak feladata lenne, ha végeznék. Beleértve a felsőoktatás felelősségét azért, hogy máig nem képez olyan felkészültségű és igényességű újságírókat, akik vállalnák a közéleti botrányok hiteles leleplezését. S ha már a Magyar Tudományos Akadémiánál tartunk, gondolok – többek között – annak a nyilvánosság elé tárására, hogyan lehetett és lehet Kapolyi László a tudományos testület tagja. Róla annyit tudunk, hogy előbb volt „mérnök” – nyilván pártmegbízatásból –, mint elkezdte egyetemi tanulmányait. Továbbá hozzá kapcsolódik a hírhedt „eocénprogram”, ami mérhetetlen károkat okozott Magyarországnak. Legalább megfogalmazta valaki ezért személyes felelősségét? Aztán egyike lett azoknak, akik a törvényesség hézagait és működési zavarait kihasználva – kapcsolatai révén – az ország leggazdagabb emberei közé számít, s várhatóan az új országgyűlésben ott ül majd Medgyessy Péter támogatói között. Persze az utóbbival kapcsolatban is föltehető a kérdés, mi bizonyítja pénzügyi szakértelmét? Hogy hosszan dolgozott egy – saját beismerése szerint – csődöt vallott pénzügyi politika irányítójaként? Hogy kapcsolatai révén vezetője lett egy nálunk nem éppen sikeres francia érdekeltségű banknak? A Horn-kormány sikere? Mi mástól „bankár” az, aki semmi jelentős eredményt nem ért el a bankszakmában sem, mint e jelző nyilvános ismételgetésétől? Gazdaságpolitikát tanult, ahogy állítja? A Ki kicsoda szerint az egyetemen a (marxizmus) politikai gazdaságtanának ismeretére szakosodott, ennek pedig a mai körülmények között nem sok hasznát veheti.
A nosztalgia nyilvánvalóan a számonkérések és leleplezések elmaradására épül. Látjuk a hatalmas vagyonokat és kereseteket, de magyarázatukra csak a marxizmus hazug válaszát kapjuk az eredeti tőkefelhalmozás szükségszerűségéről. A közvélemény nagy része változatlanul kapitalizmusban gondolkodik, s nem érti, mit jelent a piacgazdaság. Nosztalgiával gondol a „boldog” Kádár-rendszer létbiztonságára, s nem látja sem annak az árát, amit egy évtizede fizetünk, sem azt, hogy a verseny bizony akkor sem hiányzott. Volt, akinek udvarsöprögetés jutott kisebb jövedelemmel, mint a mai munkanélküli-segély. És volt, aki a pártkapcsolatok kihasználásának versenyében élre tudott kerülni. Ennek díjaként élvezte a gyors előmenetellel járó keresetet és a mindmáig gondosan elhallgatott kiváltságokat. A jó állást, a vezető beosztást. Az amerikai ösztöndíjat is a felső pártvezetésbe benősülő KISZ-titkár kapta, mert ilyesmiről zárt körben döntöttek. A nosztalgiázók – akik közül sokan még gyerekek voltak – soha nem láttak kéjlakká alakított vadászházat, nem tudhatják, a vezető elvtársak gépkocsijának csomagtartóját hogyan rakták tele ajándékkal, amiért persze ellenszolgáltatás járt, s ami értelemszerűen az udvart söprögető bérének rovására is ment. Mivel e versenynek nem voltak szabályai, a találékonyság és gátlástalanság érvényesült. A szorgalom, a munka legföljebb korlátozott eredményekhez vezethetett, mert enélkül – dolgozók és alkotók hiányában – az ország működése megállt volna, s még a hatalmas külföldi kölcsönöket sem folyósítják. (Az utóbbiért – és eltékozlásukért – felelősök elszámoltatása ugyancsak egy évtizede várat magára.)
Itt a karácsony, amire a korán megindult és eléggé átláthatatlan választási harc a maga ide és oda kapcsolódó nosztalgiáival bizony rányomja a bélyegét. A királyi televízió többnyire fiatal arcok körében mutatja az MSZP miniszterelnök-jelöltjét. A távoli Szatmárban azonban a dúsgazdag Kapolyi László győzelme készülődik, akivel szemben a másik oldalnak egyelőre nincs meggyőző (és szervezett háttérrel rendelkező) jelöltje. Annál hangsúlyosabb az a kapcsolat, amire Kapolyi elvtárs épít, s ami a Gresham-ügyben is megmutatkozott. Hány ilyen körzet van, amiről nem tudunk és nem beszélünk? Vigasz, hogy Szatmárcseke mellett a másik szívemhez nőtt faluban, Felsőrajkon talán újraválasztják Nógrádi Lászlót, aki a politikai életből egyedüliként adott leckét a keresztény erkölcsi törvények vállalásából, amikor lemondott miniszterségéről, noha a szerencsétlen balesetben nyilván ártatlan volt. Kívánjunk magunknak sok hasonló jelöltet. Ez lehetne – ha lehetne – az idei Jézuska legszebb ajándéka a felnőtteknek és kiábrándultaknak.
Nekem a karácsony a legnagyobb ünnep, noha egyre fogy azok száma, akiket szerethetek. De egyre nő azoknak a szerepe, akiknek a szeretete nélkül életem végleg értelmetlen lenne. Ezért imádkozom a Megváltóhoz: „Szeress hát minket is, koldusokat! / Lelkünkbe gyújts pici gyertyát sokat. / Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk / törékeny játékunkat, a reményt.” – A halálra készülő Babits sorai adják kezünkbe a szorongások és nosztalgiák gyógyszerét: a reményt. Amit persze Kölcsey és Vörösmarty már korábban kiegészített, hiszen majdnem egyszerre adták (különböző) verseiknek ezt a címet: Remény, Emlékezet, Remény s emlékezet. Mert emlékezet nélkül nincs remény. És csak emlékezve reménykedhetünk.
A szerző irodalomtörténész, egyetemi tanár