Küldj fényt

A dedikáció elárulja: éppen húsz esztendeje, hogy a katolikus líra egyik jeles alakjához, a leányfalui plébánoshoz karácsony hetében bekopogtam. Fenyőfát díszített. Azt hiszem, ez az egyik legbékésebb cselekedete az embernek, amikor a gallyakra betlehemi csillagot, angyalszárnyakat ültet.
Csak folytassa – mondtam; jó volt nézni a készülődés örömét, a várakozás izgalmát, ami átragadt rám is. Gyermekkorom karácsonyi hangulata, szertartása, népszokása egy vidéki plébánián visszaköszönt. Merengésem minutumában ért a kérdés: fel tudom-e sorolni a Kosztolányi választotta tíz legszebb magyar szót. A kérdés nem volt véletlen. Puszta Sándor az idő tájt rendezte Kosztolányihoz fűződő emlékeit. Sorolni kezdtem: „Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz... – itt megakadtam; ő kisegített: kard, csók, vér – és együtt mondtuk a végén: szív, sár.”
A papköltő egy aranygömbbel a kezében leült mellém. –Egy fehér szegfűre emlékszem – mondta. – 1933 karácsonyának hetében Kosztolányi Dezsőt meghívta a székesfehérvári irodalmi kör. A költő szokatlanul korán érkezett, és nem tudtak vele mit kezdeni. Abban az időben, fiatal papként, a püspökségen tevékenykedtem, és tagja voltam az irodalmi társaságnak is. Hatkor kezdődött az est, kettőtől hatig kettesben beszélgettünk. Sokszor felkínáltam neki, hogy hozatok bort, de bort sohasem ivott. Csak feketét fogadott el. Többször felugrott, és kiment. Nem tudtam mire vélni. Nem igényelt se sétát, semmit. Miközben körülöttünk a város előkelő hölgyei, a háziasszonyok serénykedtek, jókedvűen társalgott tovább velem. Aztán elkezdődött az este. Kosztolányi kihúzott egy szál fehér szegfűt a vázából, és fekete zakójára tűzte. Fehér csokornyakkendőben feszített. Elegáns ember volt, de volt valami clownos az arcában; ugyanakkor szép is volt ez az arc. Felült a pulpitusra, elhangzott a bevezető, amit róla mondtak, aztán ő következett. Két verset olvasott fel, de csalódást okozott. Egészen más volt, mint akivel délután csevegtem. A csalódást nem elsősorban a monotonság, hanem a látszólagos közöny, a fáradtság okozta, mintha lebecsülte volna a hallgatóságot. Utána diszkrét taps következett. Kosztolányi letette a papírlapot, egy kicsit megigazította a csokornyakkendőjét, a szegfűt, odatámaszkodott a zongorához, és elkezdte mondani az Ilonát. „Lenge lány, / aki sző, / holdvilág / mosolya: / ezt mondja / a neved, / Ilona, / Ilona...” Könyv nélkül. Leírhatatlan volt a hatás. A vacsoránál követelte, hogy mellette üljek, és még egyszer elmondta – most már ülve – a verset.
Tudja-e, említettem Puszta Sándornak, hogy Kosztolányi ürügyén, Lőrincze Lajos nyelvészprofessszort megkérdezték, melyik tíz szó áll a legközelebb a szívéhez. A választása a következő volt: „csend, csillag, fény, gyöngy, illat, lomb, szelíd, szellő, szörny, tündér.”
Puszta Sándor felkiáltott: – A legtöbb szó Kosztolányinál és Lőrinczénél is a karácsonyi misztériummal rokon!
Én teszem ma hozzá: egyikőjük válogatása sem hordoz békétlenséget, háborút és gyűlöletet, amiben a mögöttünk álló esztendőben jócskán volt részünk. Csak a béke lengedez körül, a szelídség permete hull, az ártatlan és egyetemes szeretet örök kísérőnk, mint a csillagfény.
Most, hogy az ünnep áhítatában leányfalui emlékemet idéztem, a dedikált kötet egyik versét is idevalónak érzem. „Küldj fényt – küldj fényt Uram / belső ragyogást / napórámon elnyugszik az árnyék / nemsokára csend lesz // fényt gondolataimnak, fényt szavaimnak / fényt tetteimnek // s mibe hazatérek / adj fényt majd az estnek.”